Róth Lajos - Nyár
Kinyitotta szemét. Fény szűrődött be a redőny rései közt. Felkelt az ágyból, odalépett az ablakhoz és felhúzta a sötétítőt. Már rég nem nézett ki a szobából, mely menedéke, majd börtöne lett a szerencsétlennek. A fény szinte megvakította. Mikor kitisztult látása, tekintete először az ablak előtt tornyosuló diófára meredt. Aznap, midőn megfogadta, hogy nem lép többet a szabadba, remeteként elvonul, ez a fa szinte kopasz volt és ágait semmi nem fedte. Most erőtől duzzadó, sugárzó fa volt. Leveleit fújta a langyos nyári szellő. Odvában mókus, koronájának ágai közt madarak fészkeltek. Emlékeiben még élénken él az a kép, amikor kisfaként ültették el a diófát, ő és az apja.
Kilépett a szobából. Lábára húzott egy pár cipőt. Megragadta a kilincset, becsukta szemét, majd pedig egy határozott rántással kitárta az ajtót. Beleszippantott a levegőbe. Orrát megcsapta a növények illata. Fülében megannyi madár, béka, s tücsök hangja zúgott. Lassan egy kedves kis dallá formálódott a zúgás. Kinyitotta a szemét. Lélegzete egy pillanatra elállt. Csak bámulta az elé táruló látványt. A rét, a bokrok. Minden zöldbe borult. A virágok színeket vittek a lankák vonulataiba. Volt piros, sárga, fehér, de még kék is. A kiskertben a gyümölcsfák roskadoztak a meggy, cseresznye, és barack súlya alatt. A ház mellett csobogó kispatak, kristálytiszta vize szinte hívogatta a rétek, lankák szomjas vándorait. Fecskék és különböző madarak cikáztak az égen mindenfelé. Csodaszép volt minden.
Belülről valami elkezdte melegíteni kihűlt testét. Réges-régen nem érzett ilyesmit. Gondolt egyet, csak nem lehet baj, ha kimerészkedik egy órácskára. Felcsatolta kezére karóráját, hogy tudja, mennyi az idő és mikor kell visszavonulnia a szobába. Kifutott a kert kapun, egyenesen a rétre. Belehempergett a virágok közé, lepkét fogott. Ivott a patakból és magát is ott hűsítette le. De amint a vekker egy órával többet mutatott, ő mindig hazatért. Így ment ez minden nap, míg egy reggel kinézett az ablakon. A diófa ismét megöregedett. Leveleit hullatta. A táj is besárgult, bebarnult. A madarak eltűntek, a tücskök pedig elhallgattak. Minden megváltozott.
Szegény Nyár azt hitte magáról, hogy ez mind az ő hibája. Leeresztette újra a redőnyt. A szobába ismét csak annyi fény jutott, amennyit a sötétítő áteresztett. Levetkőzött, akárcsak a természet. Bebújt az ágyba és ismét megfogadta, hogy többet nem fog előjönni innen.
Mint minden évben…
