Oly hamar elszáll a kisded mesevilág.
S ha már kinőtted az anyaölt,
bőre illatát sem szívod magadba,
egyedül fűzöl szalagot hajadba.
Futsz pillangók, s madarak után.
Senkiéhez nem hasonlít a kéz.
Mely ölel, mint lombkoronával
madárfészkét védő almafa,
megtölt reménnyel - áradó
szeretet erejével vezérel.
Már semmi nem olyan, mint rég.
A kacagást felváltja a gond,
s míg szakadozik az ide-oda szálló
gondolat, az egyszer volt, hol nem volt
mesék fényéből szövöd álmodat.
Szólsz, de nincs ki visszaszól.
Ha nem tudod ledönteni a falat,
a sors keringő táncot jár,
néha tétova léptekkel haladsz,
megrendült szívvel kétségek súlya alatt.
Zarándok lelked száll - magával ragad.
Nincs időd, hogy kérdezd, becézd,
megtört vállát érintve, a gyermekkort idézd.
S míg felhőszirmok mögé bújik a jókedv,
felnőni - magad ellen való vétek.
Ha olykor gyengéd fuvallat simítja arcod.
S izzó mélytüzű szemébe nézel,
emlékeidben lapozgatva a napot
tudod - az ő óvó sóhaja
lebbenti meg a szalagot.
