Róth Lajos - Reménytelenség?

Hosszú idő óta nem ragadtam pennát,
magamba fojtottam életem minden búját.
Eljött az idő, hogy életjelt mutassak,
indulataim most kitörnek, kifakadnak.

Kis országomban idáig szépen éltünk,
dolgoztünk, nevettünk, soha se féltünk.
Gyerekszemmel más is volt a világ,
de lehulott az álarc, kemény a valóság.

Szorongatják torkunk, napról napra élünk,
sötétben reszketünk, mikor jönnek értünk.
Kidobnak az utcára? Kikerülünk a hóra?
Legalább nem lesz gondunk a tüzelőanyagra.

Válság van, mondják, mégis autóban ülnek,
nevetnek, szórakoznak, gondtalanul élnek.
Mi idelent robotolunk, szeretet a bérünk,
régóta nem látjuk tenyerünkben a pénzünk.

Éjszaka az utcán, farkastörvények uralkodnak.
Ellenséges hordák, éhes vadként ölnek harapnak.
Nappal aztán újra, mint mindig aludni térnek,
hogy átvegyék helyüket a vérszívó férgek.

Folytonos a félelem, mely sajnos nem álom,
inkább álmodnék, mint így éljem világom.
Sokan menekülnek, szerintük rossz a helyzet,
el is felejtik, hogy ők Magyarnak születtek.

Ha összetartanánk, széthúzás nem lenne,
gazdag fogná a szegény kezét, nem leköpne,
Ha a csoportok is végre összetartanának,
véget vethetnénk az oligarchikus diktatúrának.

Dicső országom minden nagy hőse, s vitéze,
ha ezt előre látja, nem harcolt volna érte.
Mi egykor zöld volt, az mára betondzsungel,
minden hagyományunk, eszménk, sírban tűnik el.

Hírünk megelőzi nevünk, kultúránk romokban,
senki nem igazodik ki már e hatalmas halomban.
Muszály megőriznünk tisztaságunk és vérünk,
nem szabad feledni hódító történelmünk.

Óva intelek, ne feledd Magyar,
ez itt "bölcsöd, mely ápol, s eltakar."
Mielött elmennél, nézz az égre fel,
jusson eszedbe: "Itt élned, s halnod kell."