Utolsó erejéből levetette lomb ruháját, elcsendesítette "madár" hangját, és kihűlt teljesen szíve. Az állatok ezt a szenvedést látva odébb álltak, vagy mély álomra szenderültek búvóhelyükön. Nem maradt más élő, csak a fagyos szél sűvítése az ágak között. A sötét felhők, melyek búsan, lomhán, céltalanul szelik keresztül az eget. A reggeli köd sejtelmes derengése. A fehér hó, mely úgy borít be mindent mint a feledés. A reggeli fagy, ami megöl minden túlélőt, ha nem vackolja el magát. Végül pedig a jégvirág. Az egyetlen "zöldelő" növény a télben.
Magányomban, bánatomban, ha ránézek az ablakra, mindig emlékeztet ez a kis "növényke" (vagy minek is nevezzem :) ) arra, hogy nem szadab feladni.
Mert végülis a jégvirág a tavasz műve. Olyan mint egy graffiti, amit a tavasz fúj fel minden ablakra. Ezzel is lelket öntve az emberbe, álltba, tudatva velük: kitartás, nemsokára ismét eljön az én időm. Ha pedig ő sem adja fel, én sem fogom. Mert hiszen az én szívemben mindig a tavasz uralkodik! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése