Szűz voltam, makulátlan fehér,
bennem otthonra lelt az oltalom.
Éj és éj közt két végről égtem,
de miért száradt sár az arcomon?
Az elmúlás füstje terjengett,
szemeimbe mart és vakon hagyott.
Már száradt a virág síromon,
de miért maradtam félig halott?
Beléptél, felkavartad a fényt,
épp csak bennem nem fértél sehova.
A mennyben élt otthonnyi lelked,
de miért nem engedtél be soha?
A földre néztél behunyt szemmel,
kértem, hogy angyalarcod emeld föl!
Érintetlenül tiszta voltál,
de miért csorgott vér a szemedből?
Lehunyt lélekkel, de jó volna
heverni az avarban, csak egyszer!
Tudatni, hogy félig még élek
és tudni: te ilyennek fogadsz el!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése