Történetek a szeretet birodalmából 4.

Novellasorozatom folytatása

Már jó ideje haladhattam a levegőben, de semmi nem történt. Se az angyal nem tűnt fel újra utat mutatva nekem, se nem éreztem semmi különleges szeretetet ami felhívta volna a figyelmemet. Mintha az emberek elfelejtettek volna szeretni.

Hatalmas széllökés ingatott meg, miközben repültem. Sötét fellegek kezdtek el gyülekezni, melyek elborították az eget. A világosságot sötétség kezdte felváltani. Az eső is eleredt, mintha dézsából zúdították volna. Kénytelen voltam leszállni és gyalog folytatni az utamat. Egy kisebb mezőn landoltam. Gondoltam magamban, nem ártana lepihenni egy kicsit, meghúzni magam a vihar elől. Hisz oly régóta vagyok úton és mégsem fáradok, de olyan jól esne pihenni valamennyit. Egy kisebb fa odvába vackoltam be magam. Pont befértem ide, majd körülnéztem odabent. Kicsit nyirkos volt a hely, de nagyszerű menedéket nyújtott az itt lakó mókusoknak. Mókusmama éppen farkával takargatta kicsinyeit és a vihart bámulta. Rám nézett apró ijedt szemeivel, de megnyugtattam, hogy nem kell félnie tőlem. Lesütötte fejét, majd kis kobakját a mókuskák közé dugta.

Hallgattam a monoton zuhogást amit az eső csinált. Néztem, hogy hullik alá milliónyi kis csepp a földet öntözve. Furcsa érzés lett rajtam úrrá, melyet utoljára ember koromban éreztem. Álmos lettem. Ahogy elnyomott az álom, emlékképek jöttek elő álmomban. A saját halálom képei. Már szinte nem is emlékeztem rá, hogy is volt, most mégis oly élénken jelent meg előttem mintha pár napja történt volna. Éjszaka volt. Motoron ültem, mögöttem pedig a kedvesem. Senki másom nem volt ezen a földön, túl korán vet el tőlem mindenkit az élet. Ő volt mindenem, már csak érte éltem és a hasában fejlődő kis magzatért, a gyerekemért. Hazafelé tartottunk, az autó éppen szervízben volt. Nem is haladtunk gyorsan, és nem is szabálytalankodtunk. Éppen zöldet kaptunk az egyik kereszteződésben amikor áthaladtunk rajta. Oldalról egy autó vágodott belénk. Még időben észrevettem, és fékeztem. Hátratoltam kezem, és kedvesem lelöktem a motorról, hogy az ő és a magzat életét mentsem. Magamat már nem tudtam menteni. A motor feldőlt, majd az autó átgázolt rajtam. Számomra a helyszínen megszűnt az élet. Kívülről szemléltem akkor már mindent.

- Neeeee!!! – kiáltotta a lány. Vérző fejjel feküdt az aszfalton. Könnyei öntözték a helyszínt.

Járókelők rohantak oda. Az egyikük mentőt hívott. De már késő volt a motoros számára. Vére az utat teljesen beborította. A lány felakart állni, de törött lába nem engedte, hogy mozogjon. Könnyei csak záporoztak és ordított. Kezeit a halott felé nyújtva jajveszékelt. Sokkot kapott, de úgy tűnt fej és lábsérüléssel megúszta. A mentők szirénázva megérkeztek. Nyugtató injekciót adtak neki, majd berakták az autóba. Odalépett az egyik a férfihoz, akiből már rég kiszállt az élet.

- Szegény szerencsétlen. – mondta a mentős. Majd visszaszállt a mentőautóba és szirénázva tovább álltak.

Felriadtam álmomból. Az eső egészen elállt. Ismét virított a nap, megvilágítva és aurát adva a rétnek. Csodaszép látvány volt. Elköszöntem a mókusmamától és kicsinyeitől, majd kiléptem az odúból. Még maradtam kicsit megcsodálni a rétet, majd ismét felemelkedtem. Egy újabb érzés kerített hatalmába.

- Szeretet! – állapítottam meg.

Mostmár tudtam merre folytassam utam. Elszálltam és eltűntem az égbolt végtelen kékségében…

Mese egy fáról

Volt egyszer egy kicsit fa, amit a kertész és a felesége ültettek. Nem telt el sok idõ, és máris lehetett látni, amint az elsõ zöld hajtás szelíden kibújt a földbõl. A fa, ami tulajdonképpen még egyáltalán nem volt egy igazi fa, elõször pillantotta meg a Napot. Érezte levélkéjén a Nap sugarainak melegét, és feléje nyújtózott. Köszöntötte a maga módján, boldogan hagyta magát beragyogni és csodaszépnek találta, hogy a világon van és növekszik.
- Nézd csak, hát nem kedves a mi fánk? Szólt a kertész a feleségéhez.
- Igen, kedvesem, ahogy mondod, egy szép fa.
A fa elkezdett növekedni, nagyobb és magasabb lett, mindig tovább nyújtózott a Nap felé. Érezte a szelet és az esõt, élvezte a meleget és a biztos talajt a gyökerei körül, és boldog volt. Valahányszor a kertész és a felesége eljöttek, hogy megnézzék, megitassák vízzel és szép fának nevezzék, jól érezte magát. Mert valaki szerette õt, ápolta, gondozta és vigyázott rá. Nem volt egyedül a világon. Így megelégedetten növekedett magának, és nem is akart semmi mást, mint élni és növekedni, érezni a szelet és az esõt, a földet és a napot, azt, hogy szeretik, és õ is szeretni akart másokat. Egyik napon észrevette a fa, hogy különösen jó volt egy kicsit oldal felé nõni, mert onnan jobban sütött a Nap a leveleire. Most azért egy kicsit balra kezdett nõni.
- Nézd a mi fánk ferdén nõ! - mondta a kertész. Mióta szabad a fáknak ferdén nõniük, és méghozzá a mi kertünkben? Pont a mi fánk! Hozd csak az ollót, hogy egyenesre nyessük a fát!
A fa keservesen sírt. Az emberek, akik õt eddig olyan szeretettel gondozták, akikben bízott, levágták ágait, amelyek közelebb voltak a Naphoz. Ettõl kezdve nem nyújtotta ágait a nap felé.
- Ugye milyen jó kis fa a miénk?
- Bizony kedvesem, igazad van, a mi fánk jó fa.
A fa elkezdte érteni a dolgot. Ha azt csinálta, ami kedvére volt és örömet okozott, akkor szemmel láthatóan rossz fa volt. csak akkor volt kedves és jó, ha azt tette amit a kertész és felesége elvártak tõle. Ezért aztán egyenesen fölfelé nõtt, és vigyázott arra, nehogy még egyszer ferdén nõjön.
- Nézz oda, a mi fánk szégyentelen gyorsasággal nõ a magasba. Illik ez egy igazi fához?
Gyorsan elküldte feleségét az ollóért, hogy visszavágja az ágakat. ezen az éjszakán nagyon sokáig sírt a fa. Miért vágták le csak úgy az ágait, amik nem tetszenek a kertésznek és feleségének? A fa dacos lett. Nos jó, ha a magasba nem lehet, akkor majd széltébe. Majd meglátják, mire mennek vele. Végülis, õ csak növekedni akart, érezni akarta a napot, a szelet, a földet, örömre vágyott, és örömöt akart adni. Bensejében egészen pontosan érezte, hogy a növekedés helyes dolog. Így hát most oldalágakat hajtott.
- Hát ezt nem tudom megérteni - morgott a kertész - képzeld csak a mi fánk egyszerûen csak széltében növekszik. Illik ez?
- Ezt nem engedhetjük meg neki. Újból helyre kell nyesnünk.
A fa már nem tudott sírni, nem volt több könnye. Abbahagyta a növekedést. Már nem volt öröm számára az élet. Mégis, úgy tûnt, most tetszik a kertésznek és feleségének. Ha az egész már nem is okoz igazi örömöt, de legalább szeretik. Így gondolta a fa. Sok évvel késõbb arrafelé járt egy kicsi leányka az apjával. Közben a fa felnõtté vált, a kertész és felesége büszkék voltak rá. Igazi, tisztességes fa lett belõle. A kicsi leányka megállt a fa elõtt.
- Apa szerinted is szomorúnak látszik ez a fa?
- Nem tudom, amikor kicsi voltam, mint te, még én is láttam, hogy egy fa örül vagy szomorkodik. De ma már ezt nem látom.
- A fa tényleg szomorúnak látszik, biztosan senki sem szereti igazán. Nézd csak, milyen rendesen nõttek az ágai. Azt hiszem, egészen másként akart volna nõni, és ezért szomorú most.
Amikor a leányka látta, hogy senki sincs a közelben, gyöngéden simogatni kezdte a fa kérgét. Közben halkan suttogta: „Én szeretlek téged, fa. Veled vagyok. Ne add föl, kedves fa!” Együtt élték át, ahogy a fa nagyon óvatosan, elõször félénken és tétován, majd kicsit bátrabban, végül erõteljesen növekedni kezdett. Telve életörömmel görbén lefelé növesztette ágait, mintha elõször csak hajladozni akarna, és ki nyújtóztatni a tagjait. Azután oldal irányba növelte ágait, mintha az egész világot a karjaiba akarná zárni, majd a magasba, hogy mindenkinek megmutassa, milyen boldognak érzi magát. A kertész és felesége alig hittek a szemüknek, mégis csendes örömmel figyelték, ahogy a leányka mindenért megdicsérte a fát, amit csak növesztett magán. Legjobban a leányka örült, hogy az õ fája mindazoknak akik megcsodálták, bátorságot és kedvet adott az élethez.

Képes idézetek, versek

Mese arról, ki hogyan szeret

Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar, hisz szeretik.
Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar, hiszen szeret.
Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia kell, éppen mert szeret.
Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia kell, éppen mert szeretik.
Van, akinek számára a szerelem határos a gyűlölettel.
Van, akinek számára a szerelem határos a szeretettel.
De van olyan is, aki a szerelmet összetéveszti a szeretettel, s nem
érti, hogy mások feleletül a gyűlölettel tévesztik össze a szerelmet.
Van, aki úgy szeret, mint az országútra tévedt nyúl, amely a
fénycsóvák csapdájába esett.
Van, aki úgy, mint az oroszlán, amely széttépi azt, amit szeret.
Van, aki úgy szeret, mint a pilóta a várost, amelyre bombáit ledobja.
Van, aki úgy, mint a radar, amely a repülők útját vezeti a levegőben.
Van, aki békésen szeret, mint a kecske, amely hagyja, hogy megszopja
az éhező kisgyerek.
Van, aki vakon, mint a másikat alaktalanságába nyelő amőba.
Van, aki esztelenül, mint az éjszakai lepke a lángot.
Van, aki bölcsen, mint a medve a téli álmot.
Van, aki önmagát szereti másban, s van, aki önmagában azt a másikat,
akivé maga is válik általa.

Somlyó György