Volt egyszer egy kicsit fa, amit a kertész és a felesége ültettek. Nem telt el sok idõ, és máris lehetett látni, amint az elsõ zöld hajtás szelíden kibújt a földbõl. A fa, ami tulajdonképpen még egyáltalán nem volt egy igazi fa, elõször pillantotta meg a Napot. Érezte levélkéjén a Nap sugarainak melegét, és feléje nyújtózott. Köszöntötte a maga módján, boldogan hagyta magát beragyogni és csodaszépnek találta, hogy a világon van és növekszik.
- Nézd csak, hát nem kedves a mi fánk? Szólt a kertész a feleségéhez.
- Igen, kedvesem, ahogy mondod, egy szép fa.
A fa elkezdett növekedni, nagyobb és magasabb lett, mindig tovább nyújtózott a Nap felé. Érezte a szelet és az esõt, élvezte a meleget és a biztos talajt a gyökerei körül, és boldog volt. Valahányszor a kertész és a felesége eljöttek, hogy megnézzék, megitassák vízzel és szép fának nevezzék, jól érezte magát. Mert valaki szerette õt, ápolta, gondozta és vigyázott rá. Nem volt egyedül a világon. Így megelégedetten növekedett magának, és nem is akart semmi mást, mint élni és növekedni, érezni a szelet és az esõt, a földet és a napot, azt, hogy szeretik, és õ is szeretni akart másokat. Egyik napon észrevette a fa, hogy különösen jó volt egy kicsit oldal felé nõni, mert onnan jobban sütött a Nap a leveleire. Most azért egy kicsit balra kezdett nõni.
- Nézd a mi fánk ferdén nõ! - mondta a kertész. Mióta szabad a fáknak ferdén nõniük, és méghozzá a mi kertünkben? Pont a mi fánk! Hozd csak az ollót, hogy egyenesre nyessük a fát!
A fa keservesen sírt. Az emberek, akik õt eddig olyan szeretettel gondozták, akikben bízott, levágták ágait, amelyek közelebb voltak a Naphoz. Ettõl kezdve nem nyújtotta ágait a nap felé.
- Ugye milyen jó kis fa a miénk?
- Bizony kedvesem, igazad van, a mi fánk jó fa.
A fa elkezdte érteni a dolgot. Ha azt csinálta, ami kedvére volt és örömet okozott, akkor szemmel láthatóan rossz fa volt. csak akkor volt kedves és jó, ha azt tette amit a kertész és felesége elvártak tõle. Ezért aztán egyenesen fölfelé nõtt, és vigyázott arra, nehogy még egyszer ferdén nõjön.
- Nézz oda, a mi fánk szégyentelen gyorsasággal nõ a magasba. Illik ez egy igazi fához?
Gyorsan elküldte feleségét az ollóért, hogy visszavágja az ágakat. ezen az éjszakán nagyon sokáig sírt a fa. Miért vágták le csak úgy az ágait, amik nem tetszenek a kertésznek és feleségének? A fa dacos lett. Nos jó, ha a magasba nem lehet, akkor majd széltébe. Majd meglátják, mire mennek vele. Végülis, õ csak növekedni akart, érezni akarta a napot, a szelet, a földet, örömre vágyott, és örömöt akart adni. Bensejében egészen pontosan érezte, hogy a növekedés helyes dolog. Így hát most oldalágakat hajtott.
- Hát ezt nem tudom megérteni - morgott a kertész - képzeld csak a mi fánk egyszerûen csak széltében növekszik. Illik ez?
- Ezt nem engedhetjük meg neki. Újból helyre kell nyesnünk.
A fa már nem tudott sírni, nem volt több könnye. Abbahagyta a növekedést. Már nem volt öröm számára az élet. Mégis, úgy tûnt, most tetszik a kertésznek és feleségének. Ha az egész már nem is okoz igazi örömöt, de legalább szeretik. Így gondolta a fa. Sok évvel késõbb arrafelé járt egy kicsi leányka az apjával. Közben a fa felnõtté vált, a kertész és felesége büszkék voltak rá. Igazi, tisztességes fa lett belõle. A kicsi leányka megállt a fa elõtt.
- Apa szerinted is szomorúnak látszik ez a fa?
- Nem tudom, amikor kicsi voltam, mint te, még én is láttam, hogy egy fa örül vagy szomorkodik. De ma már ezt nem látom.
- A fa tényleg szomorúnak látszik, biztosan senki sem szereti igazán. Nézd csak, milyen rendesen nõttek az ágai. Azt hiszem, egészen másként akart volna nõni, és ezért szomorú most.
Amikor a leányka látta, hogy senki sincs a közelben, gyöngéden simogatni kezdte a fa kérgét. Közben halkan suttogta: „Én szeretlek téged, fa. Veled vagyok. Ne add föl, kedves fa!” Együtt élték át, ahogy a fa nagyon óvatosan, elõször félénken és tétován, majd kicsit bátrabban, végül erõteljesen növekedni kezdett. Telve életörömmel görbén lefelé növesztette ágait, mintha elõször csak hajladozni akarna, és ki nyújtóztatni a tagjait. Azután oldal irányba növelte ágait, mintha az egész világot a karjaiba akarná zárni, majd a magasba, hogy mindenkinek megmutassa, milyen boldognak érzi magát. A kertész és felesége alig hittek a szemüknek, mégis csendes örömmel figyelték, ahogy a leányka mindenért megdicsérte a fát, amit csak növesztett magán. Legjobban a leányka örült, hogy az õ fája mindazoknak akik megcsodálták, bátorságot és kedvet adott az élethez.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése