Novellasorozatom folytatása
Már jó ideje haladhattam a levegőben, de semmi nem történt. Se az angyal nem tűnt fel újra utat mutatva nekem, se nem éreztem semmi különleges szeretetet ami felhívta volna a figyelmemet. Mintha az emberek elfelejtettek volna szeretni.
Hatalmas széllökés ingatott meg, miközben repültem. Sötét fellegek kezdtek el gyülekezni, melyek elborították az eget. A világosságot sötétség kezdte felváltani. Az eső is eleredt, mintha dézsából zúdították volna. Kénytelen voltam leszállni és gyalog folytatni az utamat. Egy kisebb mezőn landoltam. Gondoltam magamban, nem ártana lepihenni egy kicsit, meghúzni magam a vihar elől. Hisz oly régóta vagyok úton és mégsem fáradok, de olyan jól esne pihenni valamennyit. Egy kisebb fa odvába vackoltam be magam. Pont befértem ide, majd körülnéztem odabent. Kicsit nyirkos volt a hely, de nagyszerű menedéket nyújtott az itt lakó mókusoknak. Mókusmama éppen farkával takargatta kicsinyeit és a vihart bámulta. Rám nézett apró ijedt szemeivel, de megnyugtattam, hogy nem kell félnie tőlem. Lesütötte fejét, majd kis kobakját a mókuskák közé dugta.
Hallgattam a monoton zuhogást amit az eső csinált. Néztem, hogy hullik alá milliónyi kis csepp a földet öntözve. Furcsa érzés lett rajtam úrrá, melyet utoljára ember koromban éreztem. Álmos lettem. Ahogy elnyomott az álom, emlékképek jöttek elő álmomban. A saját halálom képei. Már szinte nem is emlékeztem rá, hogy is volt, most mégis oly élénken jelent meg előttem mintha pár napja történt volna. Éjszaka volt. Motoron ültem, mögöttem pedig a kedvesem. Senki másom nem volt ezen a földön, túl korán vet el tőlem mindenkit az élet. Ő volt mindenem, már csak érte éltem és a hasában fejlődő kis magzatért, a gyerekemért. Hazafelé tartottunk, az autó éppen szervízben volt. Nem is haladtunk gyorsan, és nem is szabálytalankodtunk. Éppen zöldet kaptunk az egyik kereszteződésben amikor áthaladtunk rajta. Oldalról egy autó vágodott belénk. Még időben észrevettem, és fékeztem. Hátratoltam kezem, és kedvesem lelöktem a motorról, hogy az ő és a magzat életét mentsem. Magamat már nem tudtam menteni. A motor feldőlt, majd az autó átgázolt rajtam. Számomra a helyszínen megszűnt az élet. Kívülről szemléltem akkor már mindent.
- Neeeee!!! – kiáltotta a lány. Vérző fejjel feküdt az aszfalton. Könnyei öntözték a helyszínt.
Járókelők rohantak oda. Az egyikük mentőt hívott. De már késő volt a motoros számára. Vére az utat teljesen beborította. A lány felakart állni, de törött lába nem engedte, hogy mozogjon. Könnyei csak záporoztak és ordított. Kezeit a halott felé nyújtva jajveszékelt. Sokkot kapott, de úgy tűnt fej és lábsérüléssel megúszta. A mentők szirénázva megérkeztek. Nyugtató injekciót adtak neki, majd berakták az autóba. Odalépett az egyik a férfihoz, akiből már rég kiszállt az élet.
- Szegény szerencsétlen. – mondta a mentős. Majd visszaszállt a mentőautóba és szirénázva tovább álltak.
Felriadtam álmomból. Az eső egészen elállt. Ismét virított a nap, megvilágítva és aurát adva a rétnek. Csodaszép látvány volt. Elköszöntem a mókusmamától és kicsinyeitől, majd kiléptem az odúból. Még maradtam kicsit megcsodálni a rétet, majd ismét felemelkedtem. Egy újabb érzés kerített hatalmába.
- Szeretet! – állapítottam meg.
Mostmár tudtam merre folytassam utam. Elszálltam és eltűntem az égbolt végtelen kékségében…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése