Történetek a szeretet birodalmából 5.

(Novellasorozatom folytatása)

Ahogy haladtam, egyre erősebben éreztem a szeretetet. Hasítottam a levegőt. Elhagyhattam már vagy két falut is, de még mindig nem értem célba. Ez az érzés egyre erősödött bennem, mígnem végül megszűnt. Csalódottan tekintettem a távolba, amerre idáig tartottam. Egyszer csak egy kellemes, simogató hang szólt hozzám.
- Engem kerestél?
Megfordultam. Egy angyal volt az. Fénye beragyogott mindent. Miután a fényesség átment ragyogásba, az angyal alakja láthatóvá vált. Nőnek tűnt, de hangja mégis olyan volt, mint egy barátságos férfié. Az arcát neki sem láttam, csak belül éreztem jóságos jelenlétét. Olyan szeretet áradt belőle, mint amit még soha nem éreztem.
- Ki vagy te fényességes angyal? - Kérdeztem tőle.
Az angyal kacagó hangot hallatott magából, majd válszolt:
- A szeretet angyala vagyok ifjú lélek. Én követem végig mostantól az utad.
- Tudom ki vagy! Hadraniel, ha nem tévedek. - mondtam.
- Igen. Én csalogattalak errefelé. Kíváncsi voltam, hogy még jó-e a szeretet szimatod. - Hadraniel nevetve válaszolt. - Most pedig hogy itt vagy, lenne számodra egy feladatom.
- Milyen feladat? - kérdeztem értetlenkedve.
Az angyal csak mosolygott, majd elfordult. Kezét felemelte és egy irányba mutatott vele.
- Arra menjél. - Mondta bársonyos hangján.
- Mi célod van velem? - kérdeztem még mindig meglepődve.
- Vigyáznod kell valakire. Ez lesz az első komolyabb feladatod.
Miután kimondta az utolsó szót is, kacagva eltűnt Hadraniel a kéklő égbolton.
- De ki az? Hogy ismerek rá? - kiáltottam utána.
Ekkor egy hang szólalt meg elmémben:
- Majd ráismersz ifjú... majd ráismersz.
Csend lett. Mintha a természet is roppant figyelemmel nézte volna mi történik a levegőben. Hamarosan ismét madárcsicsergés zaja töltötte be a tájat. Kicsit még elidőztem, azon morfondírozva, hogy vajon mit akarhatnak tőlem odaát. Elvetettem minden rossz gondolatom, aztán beleszippantottam a levegőbe. Lassan elindultam arra, amerre az angyal mutatta. Nem szívesen hagytam itt ezt a tájat, de ha egyszer ezt kérték...
Hosszú órákon át hasítottam a levegőt, mígnem egy városhoz értem. Ahogy haladtam felette, semmi különöset nem éreztem lentről. Az itt élő emberek eléggé mogorvák és barátságtalanok voltak. Nem is csodálkoztam rajta, hiszen ez a gyorsan lepergő, nyomorgó élet, ami mostanában honol ezen a világon mindenkit kikészít. Megálltam egy pillanatra, majd a távolba merengtem. Elmorfondíroztam, hogy vajon milyen is volt az élet akkoriban, amikor én még odalent éltem.
Hangos sikítás rázta meg fülem, kizökkentve engem mélyreható gondolat menetemből. Elmosolyodtam magamon egy pillanatra, majd neki iramodtam, hogy megkeressem a hang forrásást. Egy kis sikátorból szűrödött, ahol meghökkentő dolog tárult a szeme elé. Két nagy gyerek, vert egy picit, majd beledobták egy szemetesbe és rázárták a fedelét. A kisfiú bepánikolt odabent és ezt hallottam én. Egy ideig néztem őket elszörnyülködve, hogy hogyan tehetnek ilyet. Tudtam, hogy nem avatkozhatok bele, mert nekünk, nincs jogunk beleszólni a földi életbe csak úgy. Ekkor egy hang hasított elmémbe. A kisfiú volt az, akit a kukába tettek.
- Kérlek őrangyalom segíts, üldözd el ezeket a gonosz fiúkat. - fohászkodott a gyerek,
Hangjából sírás tükröződött.
Vajon ő lenne az? Ő rá kell vigyáznom? Tettem fel magamnak sorjában a kérdéseket. Ekkor eszembe jutott mit mondott nekem az angyal:
- "Majd ráismersz ifjú... majd ráismersz."
Szó nélkül cselekdtem. Az egyik gyerek ráült a kukára, hogy a kicsi ki ne tudjon jönni. A másik pedig keresett valamit, amit rátehetnek, valami súlyosat, amit majd a kisfiú nem tud lelökni róla. Először arra gondoltam, mi lenne ha megszurkodnám a kukán helyet foglaló srác fenekét. Majd eszembe jutott, hogy mi nem bánthatunk senkit. Ezalatt a nagyobbik fiú talált egy súlyos vasdarabot, amit még ő maga is alig bírt el.
- Hallod, ez jó lesz? - kiáltotta.
- Rendben, csak hozzád már! Nagyon ficánkol bent ez a nyomi. - felelte a másik. Észrevettem az egyik sarokban egy fehér lepelt. Kicsit koszos volt, de sebaj. Ennek a trükknek az emberek mindig bedölnek, aztán fejvesztve menekülnek. Odaléptem, majd megmarkoltam. Felrepültem a levegőbe, magam mögött húzva a lepelt. Megáltam a kukán ülő srác elött, majd elkezdtem lebegtetni. A fiú azon nyomban elfehéredett. Nagyobbik társa bambán, reszketve bámulta mi történik. Kicsit feljebb emelkedtem, majd mikor már a fiú feje fölött voltam, elengedtem a lepedőt. Az ráhullot a fejére beterítve vele a testét. Ordítás tört ki.
- Kísértet... elkapott... - ordibálták kórusban.
Ledobta a srác magáról a leplet, majd mindketten futásnak iramodtak. Mit sem törődtek a kukában hagyott fiúcskával.
Csend lett. Csak az utcán közlekedő autók hangja hallatszott be ide a sikátorba. A kisfiú félve nyitotta fel a kuka fedelét. Körülnézett, majd kiugrott belőle. Vézna alakja, rongyos ruhába öltöztetett teste, valamit szorongatott az egyik markában. Olyasvalamit amit féltve örzött. Óvatosan visszacsúsztatta a tárgyat a zsebébe. Odalépett a táskájához, ami egy pocsojában landolt. Felemelte onnan, majd nagyokat pislogott. Sehol nem volt senki. Egy fehér lepedő feküdt a földön. Lehajolt mellé és megsimogatta az egyik kezével és így szólt. Köszönöm kísértet bácsi, hogy segítettél nekem. Még egy ideig nézte azt a leplet, aztán egyszer csak felugrott és futásnak eredt. Fel kellet röppennem, hogy tudjam követni. Igen fürge volt. Egy nagy ház felé tartott, aminek az ablakai koszosak, falai kopottak voltak. Nagy szürke épület volt a város közepében. Ahogy odaértünk, leereszkedtem. Ő berohant a nagy
faajtón, én pedig megvizsgáltam a címert. Állami árvaház. Ez volt kiírva.
Beléptem én is a fiú után a félhomályba...