Siető léptek kopogása töri meg a hideg téli éjszaka kísérteties csendjét. A hosszú, kietlen, kockaköves, holdfényben ragyogó folyosón egy sötét árnyalak suhan keresztül. Hirtelen megtorpan. Minden egyes lélegzetvétele füstölögve tovaszáll, majd eltűnik a végtelen semmiben. Zihálva kapkodja a levegőt, miközben egyik kezével a falnak támaszkodik. Szemlátomást menekül valahonnan... idegesen hátra-hátrapillant. Nem érzi biztonságban magát, így jobb megoldást nem látva, az előtte álló ajtó kilincsére emeli a kezét, és óvatosan benyit a kis szobába...Meleg fuvallat öleli körbe a testét, és egy pislákoló gyertya fénye felfedi az arcára fagyott csillogó, hosszú könnyoszlopokat. Szemei, mint két jégkristály, tündöklőn ragyognak, haja fehér csomókban, összefagyottan csüng fejéről. Bizonytalanul álldogál a szobácska közepén. Innen csak egy ablak nyílik a világra, amin keresztül szabadon mosolyoghatnak rá a sötét eget sűrűn bepöttyöző csillagok. A szoba teljesen üres. Csak... egy kislány üldögél hálóingében, az ablak mellett. Hosszú haja vállára omlik, tekintete szomorúan mered kifelé, a nagy semmibe. Amint az ajtó nyílását meghallja, csillogó szemeit azonnal a betévedt vendégre szegezi, és csendesen ugyan... de kacagni kezd. Az idegen - megpillantva őt - még inkább tanácstalanná válik, de az orra hegyén olvadásnak induló jégcsapok maradásra késztetik.
- Csukd be az ajtót, kérlek! - szól halkan a kislány. - Tudod... félek a kinti világtól. Félek, hogy bejön ide. - Az idegen szó nélkül engedelmeskedik neki, majd megköszörülve torkát, végre ő is megszólal:
- Én is kintről jöttem... Nekem be szabad jönni, mondd? - A lány szemlátomást meglepődik e szavakon, de azért mosolyogva válaszol:
- Persze, hogy bejöhetsz! Micsoda kérdés ez? Hiszen te magad választottad ezt a szobát. De tudod... a nyitott ajtón a kíváncsiskodó gonosz alakok is könnyedén bebújhatnak hozzám. Tőlük félek... Nagyon! - s reszkető térdeit hirtelen hálóinge alá húzza.
Az idegen láthatóan semmit nem ért abból, amit a lány mond neki, de azért lekuporodik mellé a földre, és együtt hallgatnak hosszasan. A kislány - szemeit le nem véve a vendégről - folyamatosan nevet... és amint tekintetük szorosan összefonódik, furcsán csilingelni kezd a hangja, akár egy csengettyű.
A szobában megállíthatatlanul árad a melegség. Itt-ott egy-egy kisebb-nagyobb pocsolya jelzi az idegen ember testéről olvadó jég és hó tűnő tömegét. Most már ő is mosolyog. Még mindig nem tudja, hol van és ki ez a kislány, de nem is törődik ezzel. Jól érzi magát... csak ez számít... Néhány óra múlva azonban feláll, és se szó, se beszéd, az ajtó felé veszi az irányt.
- Miért mész el? - görbül sírásra a kislány szája. - Nem jó velem lenni? Maradj még, kérlek!
- Most, hogy átmelegedtem, mennem kell tovább. Jó volt itt lenni veled... de meguntam magam. - A lány könnybe lábadt szemekkel néz rá:
- Unatkozol? Az milyen érzés? Elmondod nekem? Én sose unatkoztam még... Tudod, reggelente besüt ide a nap... Nagyon szeretek a meleg sugaraiban fürdeni. Aztán figyelem az ablaküvegen mászkáló bogarakat, a szerelmes táncot lejtő búgó galambokat a levegőben, a fűszálak hajbókolását a szélben, a mezei virágok felett dongó méhecskéket, télen pedig a hópelyhek szállingózását... Nincs is annál gyönyörűbb! Tudod, nagyon sok érdekes dolog van még az én világomban... Szívesen megmutatom neked, ha velem maradsz.
- Nem értem, mit beszélsz... - jön a hideg felelet az idegentől, majd kabátját összehúzva magán, egyszerűen kilép az ajtón. Siető lépteinek kopogását gyorsan elnyeli a téli éjszaka. A kislány zokogni kezd, és ismét az ablak felé fordul. Szomorúan nézi a holdfényben csillogó, táncoló hópelyheket...
- Én sem értem... Nem értem, engem miért nem tud senki megszeretni. De majd a legközelebb betérő vendég... talán ő szeretni fog engem és velem marad... és akkor lehet, hogy még az ajtót is nyitva merem hagyni... Nem leszek többé egyedül... Egyszer... talán...
/Magyarerőről/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése