Hideg, és csípős volt a reggel. Még világítottak az utcán a fények, amikor útnak indultam Édesanyámmal. Minden csendes és nyugodt volt, karácsonyi hangulat telepedett meg a házak között. Az udvarok gyönyörű fényárban úsztak, és az embert eltöltötte a boldogság mikor rájuk pillantott.
Már éreztem a számban Nagyi csodálatos kalácsának ízét, a fahéjat és narancsot, mire csupán csak pár napot kellett várni. Elmerültem a gondolataimban, hatalmas levegőt vettem, és Édesanyámra pillantottam. Békésen ízlelgette ő is a levegőből áradó szeretet halovány sugarait. Rám pillantott, megszorította a kezem, egy csókot nyomtam a hidegtől piros arcára, és komótosan ballagtunk tovább a falu kicsiny utcáin. Az egyik házból egy idős néni intett ki, és egy mosollyal üdvözölt minket, majd csatlakozott társaságunkhoz.
Ennyit még nem nevettem, gyermekkorom eseményei egyszerre elevenedtek fel előttem, ahogy anyukám csak mesélte és mesélte a csintalanságokat, amit testvéreimmel követtem el. Eszembe jutott, amikor kirándulni indultunk a közeli erdőbe, és bátyám kitalálta bújócskázzunk. Míg a szüleim előkészültek az ebédhez, pakolták ki a padokra a finom falatokat, a három fiúval eltűntünk a hatalmas fák lombjai között. Emlékszem a két kisöcsim egy-egy bokorba bújtak be, de nekem nem volt az elég, felmásztam egy fára, és nagy csendben voltam. Nem találtak meg, így elkezdtek egyre nagyobb hanggal keresni. Mivel nem jött válasz elindultak vissza fele, hátha meg akartam őket tréfálni, és ott hagytam őket. Egy ideig még nyugodtan ültem a fán, de úgy megrázta egy hatalmas szél fergeteg az ágakat, hogy lehuppantam a földre. Sajgott mindenem, de hát be kellett látnom, ezt a játékot elvesztettem. Lógó orral ballagtam hát vissza a táborba, ahol bizonyára már vártak a finom falatokkal. Csak arra tudtam gondolni, hogy leestem, fáj minden tagom, és persze a korgó pocimra. Emlékszem, az a korgás roppant hangos volt, még nevetgéltem is rajta, de aztán rá kellett jönnöm, nem a hasam, hanem az ég szakadt rám. Futásnak eredtem, rohantam ahogy csak bírtam, de nem találtam meg őket. Vissza fordultam, de ismét senki. Mintha a föld nyelte volna el őket. Egyre gyorsabban hullott alá az eső, én pedig rettentően fáztam. Út közben emlékeztem, hogy volt egy kis zug, ami alá bebújhatnék, míg el nem áll. Pár perc séta után meg is találtam. Óvatosan bedugtam a fejem és megnéztem van-e bent valaki, majd mikor észleltem, hogy a sarokban lógó pókon kívül senki más, behúzódtam menedékébe. Borzasztó volt hallgatni, ahogy kopogtak a hatalmas cseppek a tetőn. Félelemtől, és a hidegtől eltorzult arccal kuporodtam az egyik sarokba, számolni kezdtem az előttem heverő faleveleket. A következő emlékem márcsak az volt, ahogy Édesanyám felemel, és kedvesen mondja: "Többet nem akarlak elveszíteni kisasszony!"
Ez a mondat járt a fejemben "...nem akarlak elveszíteni kisasszony!" Az ajkaim is mozogtak, de mégsem tudtam mit mondanak. Hírtelen torkomba ugrott a szívem, nem kaptam levegőt, és sós csepp gördült végig az arcomon. Hatalmas koppanással érkezett le a friss hóba. Az imént mosolygó néni, most komolyan nézett rám, átölelt, és rázkódott. Nem értettem mi történt. Egyre világosabbak lettek a képek. Hatalmas kék fények cikáztak a szemem előtt, Édesanyám a földön hever, és két férfi felette térdel. Törékeny testén a hatalmas nyomások meglátszódtak. Még hidegebb lett, és vadul hullott a hó. Mellkasára egy plédet terítettek, és úgy folytatták, megpróbáltak életet lehelni a testbe. Néztem minden egyes mozdulatot, minden kis rezdülést, de nem jött válasz. Nem mozdult meg. Vajon mi történt? Nem történhet ez így. Az orvos felállt, majd felém fordult. Szép lassan elindult felém. Elengetem a néni kezét, és hátráltam. Lassan lépegettem hátrafele. De nem menekülhettem. Utolért. Megfogta arcom, tekintetébe vonta, és lassan ismételte a szavakat:
-Sajnálom, részvétünket szeretnénk kifejezni kicsilány! - mélyen a szemembe nézett, letörölte a könnyeim, és elfordult.
Ennél borzasztóbb ajándékot elképzelni sem tudtam. Az agyam kattogott. Azon gondolkodtam, hogyan mondom el a testvéreimnek? Mi lesz ezután velünk!? Zokogásba törtem ki, nem érdekelt sem fagy, sem hideg lerogytam a földre, és Édesanyám kabátját szorongattam. Nagyon fáztam, de nem foglalkoztam vele. A hó teljesen ellepte ruházatom, de mintha meg állt volna az idő. Az arca volt előttem, az arc amit soha el nem feledtem. Ahogy mosolygott rám mikor az utcán sétáltunk reggel. Csak mi és senki más. Könnyem ráfagyott az arcomra, de csak vártam...nem mozdultam. Vártam, hátha felkel. Vártam, hogy a most halványkék színben tündöklő arca ismét kipirosodik. De nem! Mind ez csak elmém szüleménye volt. Többé nem kel fel. Soha.
Még vártam pár percet, erőt vettem magamon. Elindultam azon az úton, ahonnan reggel még együtt jöttünk. De most nem járt át a szeretetet, nem éreztem a fahéj bódító illatát, nem vártam a kalács édes ízét. Csak a fehér, kietlen tájat láttam. Rápillantottam a kis kapura, ami tizenhét éve fogadott. Most nem hívogatott melegével, de beléptem,s elnyelt a mélység, és a kapu örökké zárva maradt.
Most december 19.-én volt 2 éve, hogy édesanyám meghalt! Ezt a kis történetet húgom írta az emlékére...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése