Kietlen pusztában csendes éjjelen,
Fájdalmas az érzés mi feltör bennem...
Értem szeretnek-e vagy mások miatt,
Talán más csalja arcukra mosolyukat...
Néha szinte semminek érzem magam,
Mások felől a semmibe fordul nyakam.
Szégyelhetném magam de nem bánom,
Bár egész szívemre egy heget rányom.
Ő sincs már ki nekem értelmet adott,
Ki miatt a szívem boldogan dobogott.
Régen még ragyogott egy szivárvány,
Most szilánkokra tört a mennyország.
Én vagyok az üldöző! Vagy üldözött talán?
Némi zavart okoz fejemben e talány.
Szívemet apró darabokra tépi,
S ő ennek még csak szellőjét sem érzi...
Itt ülök hát egyedül, kezemben toll forog,
Tele írt papíromon egy vércsepp csorog.
Nem bánom arcomon halvány mosoly ül...
E hír hallatán, talán lesz ki felüdül.
Vége a mesének, nincs többé királylány,
Itt érne véget a történet talán?
Én még bízok abban, hogy nem,
Halovány remény, de még ül szívemen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése