Vágy cafatok lelkemre terítve
szerelmes bánatot hoz a szél,
egyenként bontja remegő
szirmaim,
a vérvörös, homályos
fekete éj.
Fájdalmakba préselő
magányos ősz
hol minden sivár,
minden halott,
világnyivá terül
a mozdulatlan lét,
önmagamba zsibbadok.
Hörög fortyog a néma világ
fuldoklom, ocsúdom
fájdalom.
Végtelen, izzó köpenyében
áttörni vágyom önmagam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése