Angyallal álmodtam

Róth Lajos - Angyallal álmodtam

Leszállt az éj, kezét csendesen homlokomra helyezte. Álomport szórt a szél, mind a két szemembe. Ásítva, lassan, a földre kerültem. A puha fűben pedig mély álomba szenderültem. Körülöttem a világ megszűnt létezni. Az idő folyama elkezdett lassulni. Összemosódott a kép, a színek, az éjszaka. Megszűnt a tücskök éjjeli dala. Csend lett. Forogni kezdtem és őrületesen zuhanni. Szivárvánnyá mosódott minden körülöttem.
A színek először élénkek voltak, de szép lassan sötétedtek. Addig addig, amíg végül teljesen fekete nem lett minden. Megállt a zuhanás, a forgás, kemény talajra érkeztem. Az orromig sem láttam ebben a vaksötétben. Füleltem is, de mintha megsüketültem volna. Sehonnan nem szűrdött egyetlen kis hang sem. Kiáltani próbáltam, de a saját hangomat sem hallottam. Felálltam, majd elindultam. Lépteimnek sem volt zaja. Mintha egy légüres térben lennék, ahol nem terjed semmi. Se hang, se élet. Ekkor eszméltem fel, és tettem fel a kérdést magamnak. - Vajon meghalltam? Nem, az nem lehet - állapítottam meg.
Újabb és újabb kérdések ezrei cikáztak elmémben. Hol vagyok? Hogy kerültem ide? Idehozott egyáltalán valaki? Még sok sok más kérdés is felmerült bennem, de megválaszolatlanul maradt mind.
Már vagy egy órája bandukolhattam a semmiben. Az időérzékem legalább még a régi volt, abban mindig is bízhattam. Egyszercsak fény támadt. A sötétséget hirtelen világosság váltotta fel. Szemeim szinte megvakultak a hirtelen változástól. Ajtónyikorgást hallottam magam mögül. Hátranéztem és valóban. A semmiből egy ajtó nyílott a semmibe. Egy alak lépett be rajta. Magas volt, szárnyai voltak, nemét nem tudtam kivenni. Virágillat öntötte el az egész helyet, ahol voltam. Az alak szépen lassan odaszárnyalt hozzám, majd leereszkedett elém. Sokkal magasabb volt mint én. Arcát nem tudtam kivenni, mert arca nem volt. Csuklya volt rajta, mely alól mennyei fényesség áradt. Hatalmas békesség és szeretet öntött el belülről. Hang szólalt meg bennem, egy lágy, mély hang. A lény volt az.
- Nyugodj meg. Nem foglak bántani. Segíteni szeretnék neked - mondta, majd felém nyújtotta kezét.
Megfogtam. Érintése meleg volt, és bizsergető. Mintha erő áramlott volna át az alakból, egyenesen belém.
- Mostmár jobban leszel -szólt újra. - Menned kell. Már várnak kint.
Nem akartam menni. Kérdezni szerettem volna tőle valamit, de még mielött kigondoltam, hogy egyáltalán miként fogalmazom meg a kérdésem, ő már válaszolt is.
- Én bízok benne, hogy újra látjuk majd egymást. Minden csak rajtad múlik. Mindig ott leszek veled, mint eddig is. Csak kérned kell és segíteni foglak, vigyázni fogok rád. Most menj. Várnak rád.
Szavai szemembe könnyeket csaltak. Megöleltem. kezeit körém fonta, majd csókot nyomott homlokomra. Eleresztettem és elindultam az ajtó felé, amin az elöbb belépett. Ahogy kiléptem rajta, újból a megszokott látvány tárult a szemem elé. A kertünkben voltam, a fűben feküdtem. Még éjszaka volt. Hátamra feküdtem, elmormoltam magamban egy köszönömöt. Szívem és lelkem boldogsággal volt tele. Békével és harmóniával. A csillagokat néztem, majd úgy merültem ismét álomba...