Vízkereszt

Elérkezett Vízkereszt. Viszont a Háromkirályok véletlenül sem jöttek felénk látogatóba. Pedig igazán követhették volna az errefelé vezető csillagot, hogy hozzanak tömjént, mirhát, no meg aranyat. Sebaj! Kaptunk helyette havat.

Kiléptem az utcára, a szomszéd bácsi ahogy meglátott, már rögtön hangosan óva intett:
- Fiam jól öltözz fel, meg el ne rakd a nagykabátot még, mert a tavasz soká jön.
- Honnan tudja ezt olyan biztosra Pista bácsi? - kérdeztem.
- Ó, te gyerek! Hát fagy is van, meg havazott is! Ez a fránya szél még fújhatna, hogy legyen egy kis szerencsénk is idén. - válaszolta az öreg. - Na de gyere csak be egy pillanatra. Van egy kis feladatom a számodra.

Kinyitottam a kert kaput, mely hangos nyikorgással nyílt és csukódott. Morzsi a hang hatására kikandikált a kutyaólból. Amint meglátta, hogy én vagyok az, már szaladt is oda hozzám. Szegény kutyának fázott a mancsa, mert minden lépés után fura hangott adott ki magából. Nem is csodáltam, hiszen nekem is majd összefagyott a fenekem két térfele a kint repkedő mínuszoktól. Végig haladtam a csúszós járdán és egyenesen be a lakásba.

Jó idő volt bent. A búbós kemencébe már korán begyújtottak. Körbe néztem, majd észre vettem a gazdasszonyt, amint a sarokban ténykedik a szövőszékkel.
- Adj isten Rozika néni. - köszöntem hangosan.
Rám nézett és mosolyra húzta a száját.
- Menj a konyhába és igyál teát. - mondta nekem.
- Köszönöm, nem kérek semmit. - feleltem. - De ha megkérdezhetem, mit tetszik csinálni így korán reggel?
- Hajj fiam. Ha tudnád, mikor keltem. - válaszolta. Akárcsak nagymamám, Rozika néni is hajnalban már rég nekiállt az ebédnek, vagy valamit munkálkodott.
- Fonok. Na de, tudod hogy miért? - kérdezte.
- Fogalmam sincs, de ha elárulja.
- Tudod, jó anyám mindig azt mondta, hogy ezen a napon fonni kel, mert akkor hosszú lesz a kolbász. - mondta nekem.
Nem válaszoltam semmit, csak biccentettem a fejemmel egyet, hogy értettem. Éppen indultam volna a konyhába, hogy mégis lehörpintsek egy bögre csipkebogyó teát, mikor Pista bácsi szólított.
- Na gyere csak Lali. Itt vagyok a kamrában. - kiáltotta.

Beléptem a kis helyiségbe, melyben ketten pont elfértünk. Szalonna illat csapta meg orromat. Mikor körbenéztem, a nyál is összecsordult a számban. Szalonnák, kolbászok felakasztgatva, a polcon üvegekben befőttek, savanyúság, egyszóval minden, ami szemnek és szájnak ingere.
- A gyógyszeres doboz tetejéről szedd már le nekem a szentelt vizet. - mondta Pista bácsi. - Nem érem fel, a sámlira meg nem szeretnék felállni, a múltkor is leszédültem róla.
Felnyújtózkodtam és leemeltem a tetejéről a szentelt vizes flaskát. Kinyitottam, majd belenéztem az üvegbe. Kis búvárok úszkáltak benne.
- Na ezt is jól megáldotta ám a plébános! - kiáltottam fel. - Amúgy mire kell ez magának?
- Nekem ugyan semmire, de adok belőle a disznóknak, hogy ne legyen bajuk az idén. Meg a Morzsa is kap belőle. - felelte.
Ha a Morzsi azt megissza, megeszem a kalapom. Gondoltam magamban.

Rozika néni ezalatt felállt a szövő széktől, megfogott egy dobozt és a kezembe nyomta.
- Lebontanád a karácsony fát Lali? - kérdezte. - Csak ezért hívtunk be, meg a vízért.
- Hát persze, hogy segítek.

Odaléptem a fenyőhöz és egyenként elkezdtem szedegetni a díszeket. Némelyiket jobban megnéztem, hiszen öregebbek voltak nálam is. Egy - két szaloncukrot bekaptam, aztán folytattam munkámat. Közben eltöprengtem magamban. Ha lebontjuk a fát, akkor vele együtt kirakjuk a kuka mellé a szeretetet is? Olyan, mintha a halomba gyülekező fa melett, mit ilyenkor szokás lebontani és kirakni, a szeretet is ott várná a sorsát, hogy elvigye a kukás. Pedig aztán milyen jó lenne, ha bent maradna a lakásba, az emberek szívébe. Akárcsak a szönyegbe taposott tűlevelek. Ha megpróbálnának sokan szeretni, vagy nem félnének tőle, akkor lehet kicsivel jobb lenne. Ki tudja?

Ahogy végeztem elköszöntem, majd vissza sétáltam hozzánk, hogy reggelizzek. Utána pedig indultam iskolába, fejemben ezernyi gondolattal, ami a fa lebontása közben öntötte el elmémet...