A szeretet "instalálása"

Aranyos és elgondolkodtató.... :)



Mennyire igaz...

David A. Berman - Az élet tollvonásai

Tegyük fel, hogy valakitől kap ajándékba egy vadonatúj, szépen író tollat. Azt azonban nem tudja, mennyi tinta van benne. Előfordulhat, hogy már az első próbálkozás során kifogy, de az is lehet, hogy olyan mesterművet (vagy műveket) alkot vele, mely örökéletű lesz, s megváltoztatja a dolgok menetét. Nem tudhatja, mielőtt ki nem próbálta. A játékszabályok szerint valójában soha nem fogja megtudni. Próbáljon szerencsét!

Igazából arra nincs szabály, hogy bármit is csinálnia kell. Megteheti azt is, hogy tudomást sem vesz a tollról, és hagyja, hogy a polcon,
vagy a fiókban heverjen, amíg magától ki nem szárad. Ha azonban mégis
úgy dönt, hogy használni fogja, mit tenne vele? Miféle szabályok
szerint játszana? Hosszú-hosszú ideig csak tervezgetne, mielőtt papírra vetné az első
szót? Olyan alapos és átfogó tervet készítene, hogy az írásra már nem
is maradna ideje? Vagy egyszerűen csak kézbe kapná a tollat, és
azonnal a dolgok közepébe vágna, hogy aztán a szavak viharában
küszködve sodródjon ide-oda? Megfontoltan és óvatoskodva írna, mintha tudná, hogy a toll bármelyik percben kifogyhat, esetleg úgy tenne, vagy azt hinné (vagy úgy tenne,
mintha azt hinné), hogy a toll patronja örökre telve lesz, és mindig
készen áll arra, hogy írjon vele? Miről regélne? A szerelemről? A gyűlölködésről? A szórakozásról? A gyötrelmekről? Az életről? A halálról? Semmi különösről? Bármiről?
Azért körmölne, hogy kizárólag magának szerezzen örömet? Vagy
másoknak? Vagy önmagának, azáltal, hogy másoknak ír?
A mozdulatai bizonytalanul reszketők, vagy kihívóan bátrak lennének? A
betűi kackiásak vagy egyszerűek volnának?
Írna egyáltalán bármit is? Bár a kezében tartja a tollat, a szabályok
szerint nem muszáj írnia. Vázlatokat készítene? Ákom-bákom betűkkel,
szórakozottan firkálgatna? Vagy rajzolgatna?
Szigorúan a vonalas lap keretein belül maradna? Vagy tudomást sem
venne a határvonalakról, s inkább úgy tenne, mintha üres lapra írna?
Léteznek egyáltalán azok a vonalak?

Sok mindent figyelembe kell vennünk, nemde bár?!
Most tegyük fel, hogy valakitől kap ajándékba egy életet...

Gyermekdalok jogásznyelven :D

1) Figyelem! Sürgősen megkérünk minden házzal rendelkező puhatestűt, hogy ingatlanát záros határidőn belül hagyja el, az annak külső felszínén keletkezett, és azóta is folyamatban lévő tűzeset miatt. A károsultakat folyékony és félig megszilárdult tejipari termékekkel kártalanítjuk, amelyek együttes mennyisége egyelőre két napi fejadagot tesz ki.

2) Megkérünk mindenkit, aki lépéseit nem tudja az általunk megadott ritmushoz koordinálni, ne álljon sorba este az üzemi konyhán, mivel számukra rétest biztosítani nem áll módunkban. Emellett felhívnánk viszont a figyelmet az említett táplálék pozitív tulajdonságaira, valamint arra, hogy Honvédségünk számára kifejezetten ezt az ételtípust írják elő a hivatalos szervek.

3) Mivel a körzetünkben észlelhető csókák csípése madárinfluenzával
fenyegethet, valamint látásában korlátozott kiskorú varjak jelenléte
is aggodalomra adhat okot, gyermekünk keresztanyja két lóerős
járművéért küldetett. Meg kell azonban tagadnom ezt a kérését, mivel e
közlekedési eszközt szintén potenciális veszélyforrások, pontosabban
tollas baromfi(a)k foglalták el.

4) Teljesen felújított, eredeti meghajtással rendelkező
nosztalgiavonat indul a második vágányról Kanizsa állomásra.
Megerősítjük, hogy a vonat a kanizsai pályaudvarra megy. A szerelvény
elején az irányítási funkciókért a gépész-menedzser felel, ő az, aki a
szerelvényt hajtó mozdony irányvektorát és sebességét meghatározza.
Más források szerint vonatkísérőként az utolsó kocsiban tartózkodik az
a töltött tésztaféleség, amelynek feje táplálkozásunk egyik
legfontosabb gumós gyökérnövényévé alakult.

Tanulj meg szeretni!

Írtam egy verset, mely a gonosz, kapzsi, és másokat kizsákmányoló, szeretni nem tudó emberekhez szól! Olvassátok szeretettel!

Tanulj meg szeretni

Két perc alatt romba dönthetsz egy világot,
megsemmisíthetsz egy érzelmet,
elveszíthetsz egy számodra fontos barátot.

Láthatsz minden egyes szemben érzelmet,
minden egyes szív mely érted égett,
azokban is ébreszthetsz bánatot és félelmet.

Megéri neked ily sok rosszat, gonoszat tenni,
az ember így is folyton pusztít,
neked muszáj ennyi mindent romba dönteni?

Jó érzés egy érző szívvel kegyetlenül játszani,
kihasználni teljesen azt a szívet,
majd tetteiddel összetörni, a sárba tiporni?

Életedben megbántottál igazán sok embert,
szavaddal, s minden tetteddel,
megaláztad őket, de védekezni egy sem mert!

Oly nagy a hatalmad, mert pénzed rengeteg,
s hiába is próbálnál bármit,
nem tudnád összetörni az én erős lelkemet!

Ellenállnék neked, mert hiába van hatalmad,
az én szívem sokkal erősebb,
s szeretetben milliószor gazdagabb nálad!

Tanácsolok valamit, s ha ezt megfogadod,
elhiheted hát nekem,
hogy soha többet nem lesz semmilyen bajod.

Nem fognak utálni és nem fognak gyűlölni,
ha kedves leszel mindenkivel,
kitárod a szíved és megtanulsz mosolyogni.

Akkor átfog téged valaki egyszer majd ölelni,
pénzed, s hatalmad eldobod,
megtanulsz végre te is majd szeretni!

Ezután megleled egyetlen párod a világban,
barátok vesznek újra körbe,
s rádöbbensz ez az élet mennyire hibátlan!


Miután megírtam a verset és máshol is publikáltam, érkeztek rá visszajelzések, hogy az élet azért nem ennyire rózsaszín. - Én nem "rózsaszínben" látom a világot. - Mondtam nekik, és válaszul írtam egy másik verset!

Ha képes vagy arra...

Ha képes vagy arra, hogy értékelj egy mosolyt,
Ha képes vagy arra, hogy értékelj egy szép szót,
Ha képes vagy arra, hogy önzetlenül adj, s ne kérj,
Ha képes vagy arra, hogy bátorítsd ki mindentől fél,
Ha képes vagy arra, hogy belásd minden bűnödet,
Ha képes vagy arra, hogy leküzd minden félelmed,
Ha képes vagy arra, hogy igazán tudj valakit szeretni,
Ha képes vagy arra, hogy te is önfeledten tudj nevetni,
Ha képes vagy arra, hogy kinyitod a lelked, s szíved,
Akkor meglásd még neked is összejöhet ez az élet!

Képek a sötétség birodalmából

A sötétség olyan félelmetes dolog. De mint mindenben, ebben is van szépség, csak észre kell venni azt az oldalát. Ez a videó bemutatja a sötétség gonosz és (világos) csodálatos művészi arcát!

Versek a barátságról...

Horváth Gergely - Egy barát

Van oly kérdés, mire nincsen válasz,
S van oly lépés, mihez nincsen támasz.
Magadra maradsz, midőn az idő dönteni kész,
S a sok feléd nyúló kéz, mind elvész.
Nem marad más, csak egy mosolygós tekintet,
Ki ha baj volt, önzetlenül, eddig is segített.
Nézz át a kezek fölött, hogy lásd, ki van veled, ki az kit ne bánts.
Vak voltam eddig, én is, már bánom,
Hisz a kezek fölött most is, a te arcod látom.



Koki Diána - Közöttünk élő Angyalok

Vannak Angyalok akik
Kétségtelenül közöttünk élnek.
Mosolyukban melegség lappang,
S békére lelnek tőle a szívek.
Szemeik csillagként ragyognak
Vissza rám vagy éppen rád.
És elillan a keserűség, félelem,
S minden mi nyomaszt vagy bánt.
Egyetlen érintésüktől szertefoszlik
A didergető hideg, lelki téli csapadék,
Láthatatlan szárnyak nélkül léteznek,
Szavaikban ott rejlik a vigaszt nyújtó menedék.

Nekem is megvannak a saját
Angyalaim, bár Ők nem tudnak róla
Milyen hatalmas gyógyító erőket
Birtokolnak, csak vezetnek a helyes útra.
Soha az életben nem leszek képes
Meghálálni mindazt, amiket értem tettek,
Sem azt, hogyha a szükség hozta,
Ők mellettem voltak és mindenben segítettek.
köszönöm Nektek, hogy láthatatlan
Szárnyaitok alatt olykor megpihenhettem!
köszönöm aranyhajú, kék szemű barátnőméknek,
A Földre hullott Angyalaimnak, kik végigkísérik az életem!



Török László - Egy igaz barát

Egy igaz barát megérti szavad,
Ha rosszul döntesz új esélyt ad,
Ha támasz kell, ő segít neked,
Mindenhova elmegy veled,
Ha a barátság nagyszerű,
Megköszönni egyszerű.
Ha legközelebb neked köszön,
Mondd azt neki hogy köszönöm!



Mihályi Réka - Ha sírsz...

Ha egy nap megint elfog az érzés,
ha kevés a válasz, több a kérdés,
Amikor csak zenélnél, vagy írnál,
Azt érzed, most jobb lenne, ha sírnál.

Gondolj arra én ott vagyok veled,
Én vagyok most is a másik feled.
Letörlöm tisztán hulló könnyeid,
Vigasztallak, olvasom könyveid.

Ott csücsülök az ágyadon Veled,
Mosolygok Rád és fogom a kezed.
Elmondhatod, hogy most éppen mi bánt,
Szeretném, hogy ne érezd a magányt!

Veled leszek mindig, itt vagy messzebb,
Veled, ha rossz az élet, vagy ha szebb,
Most, Mindig és Örökké egy dalban,
A zongorán egy eltévedt hangban.

A sorok között, amiket írtam,
A könnyekben, amiket én sírtam,
A levegőben szállok melletted,
A hangom is szól valahol benned.

A lila betűkben a zöld után,
Mikor más egy síróra néz bután,
Ha nem hallgatnak meg és sír a lelked,
Ott leszek Veled és átölellek!



Szabó Tünde - Igaz barát

Szívetek egyszerre dobban,
A lelketekben egy dallam szólal.
A bú titeket sose el nem kapna,
Mert minden nap a barátságtok legszebb napja.

Az igaz barát, olyan mint egy hűséges madár.
Nem száll tovább,
Akkor sem, ha a többiek otthagyták,
A szárnyaszegett árva fiókát.



Róth Lajos - Mire jók a barátok

Benne voltunk minden jóban,
Kiáltunk egymás mellet, minden bajban,
Együtt csináltunk minden hülyeséget,
Nagyobb korunkban néztük a jó nőket.

Most is együtt vagyunk,
Még mindig egy tálból falunk,
Megosztjuk egymás közt a piát,
Már nem iszunk annyit, hogy ezt mind kihányd.

Mellettem voltatok minden bajban,
s még mindig közösen gondolkodunk, ha gond van.
De tudnod kell, hogy a kezemet nyújtom,
A ti gondotok, az én gondom.

Ha szemetekbe nézek, látom az őszinteséget,
kis füllentés, az még nem a végzet.
De tudjátok jól, hogy megbocsájtok,
Akkor nem lennénk barátok.

Elfogadjuk egymást, ahogy van,
Hisz erről szól minden ebben a dologban.
Szinte testvérek vagytok, a legjobb barátok,
ha ritkán látjuk egymást, hiányoztok.

Örülök neki, hogy megismerhettük egymást,
Örömteli szívvel idézem fel a sok bulit, lógást,
az összes veletek eltöltött vidám órát, s napot,
amikor magunk mögött hagytunk mindent, ami bántott.

Történetek a szeretet birodalmából 4.

Novellasorozatom folytatása

Már jó ideje haladhattam a levegőben, de semmi nem történt. Se az angyal nem tűnt fel újra utat mutatva nekem, se nem éreztem semmi különleges szeretetet ami felhívta volna a figyelmemet. Mintha az emberek elfelejtettek volna szeretni.

Hatalmas széllökés ingatott meg, miközben repültem. Sötét fellegek kezdtek el gyülekezni, melyek elborították az eget. A világosságot sötétség kezdte felváltani. Az eső is eleredt, mintha dézsából zúdították volna. Kénytelen voltam leszállni és gyalog folytatni az utamat. Egy kisebb mezőn landoltam. Gondoltam magamban, nem ártana lepihenni egy kicsit, meghúzni magam a vihar elől. Hisz oly régóta vagyok úton és mégsem fáradok, de olyan jól esne pihenni valamennyit. Egy kisebb fa odvába vackoltam be magam. Pont befértem ide, majd körülnéztem odabent. Kicsit nyirkos volt a hely, de nagyszerű menedéket nyújtott az itt lakó mókusoknak. Mókusmama éppen farkával takargatta kicsinyeit és a vihart bámulta. Rám nézett apró ijedt szemeivel, de megnyugtattam, hogy nem kell félnie tőlem. Lesütötte fejét, majd kis kobakját a mókuskák közé dugta.

Hallgattam a monoton zuhogást amit az eső csinált. Néztem, hogy hullik alá milliónyi kis csepp a földet öntözve. Furcsa érzés lett rajtam úrrá, melyet utoljára ember koromban éreztem. Álmos lettem. Ahogy elnyomott az álom, emlékképek jöttek elő álmomban. A saját halálom képei. Már szinte nem is emlékeztem rá, hogy is volt, most mégis oly élénken jelent meg előttem mintha pár napja történt volna. Éjszaka volt. Motoron ültem, mögöttem pedig a kedvesem. Senki másom nem volt ezen a földön, túl korán vet el tőlem mindenkit az élet. Ő volt mindenem, már csak érte éltem és a hasában fejlődő kis magzatért, a gyerekemért. Hazafelé tartottunk, az autó éppen szervízben volt. Nem is haladtunk gyorsan, és nem is szabálytalankodtunk. Éppen zöldet kaptunk az egyik kereszteződésben amikor áthaladtunk rajta. Oldalról egy autó vágodott belénk. Még időben észrevettem, és fékeztem. Hátratoltam kezem, és kedvesem lelöktem a motorról, hogy az ő és a magzat életét mentsem. Magamat már nem tudtam menteni. A motor feldőlt, majd az autó átgázolt rajtam. Számomra a helyszínen megszűnt az élet. Kívülről szemléltem akkor már mindent.

- Neeeee!!! – kiáltotta a lány. Vérző fejjel feküdt az aszfalton. Könnyei öntözték a helyszínt.

Járókelők rohantak oda. Az egyikük mentőt hívott. De már késő volt a motoros számára. Vére az utat teljesen beborította. A lány felakart állni, de törött lába nem engedte, hogy mozogjon. Könnyei csak záporoztak és ordított. Kezeit a halott felé nyújtva jajveszékelt. Sokkot kapott, de úgy tűnt fej és lábsérüléssel megúszta. A mentők szirénázva megérkeztek. Nyugtató injekciót adtak neki, majd berakták az autóba. Odalépett az egyik a férfihoz, akiből már rég kiszállt az élet.

- Szegény szerencsétlen. – mondta a mentős. Majd visszaszállt a mentőautóba és szirénázva tovább álltak.

Felriadtam álmomból. Az eső egészen elállt. Ismét virított a nap, megvilágítva és aurát adva a rétnek. Csodaszép látvány volt. Elköszöntem a mókusmamától és kicsinyeitől, majd kiléptem az odúból. Még maradtam kicsit megcsodálni a rétet, majd ismét felemelkedtem. Egy újabb érzés kerített hatalmába.

- Szeretet! – állapítottam meg.

Mostmár tudtam merre folytassam utam. Elszálltam és eltűntem az égbolt végtelen kékségében…

Mese egy fáról

Volt egyszer egy kicsit fa, amit a kertész és a felesége ültettek. Nem telt el sok idõ, és máris lehetett látni, amint az elsõ zöld hajtás szelíden kibújt a földbõl. A fa, ami tulajdonképpen még egyáltalán nem volt egy igazi fa, elõször pillantotta meg a Napot. Érezte levélkéjén a Nap sugarainak melegét, és feléje nyújtózott. Köszöntötte a maga módján, boldogan hagyta magát beragyogni és csodaszépnek találta, hogy a világon van és növekszik.
- Nézd csak, hát nem kedves a mi fánk? Szólt a kertész a feleségéhez.
- Igen, kedvesem, ahogy mondod, egy szép fa.
A fa elkezdett növekedni, nagyobb és magasabb lett, mindig tovább nyújtózott a Nap felé. Érezte a szelet és az esõt, élvezte a meleget és a biztos talajt a gyökerei körül, és boldog volt. Valahányszor a kertész és a felesége eljöttek, hogy megnézzék, megitassák vízzel és szép fának nevezzék, jól érezte magát. Mert valaki szerette õt, ápolta, gondozta és vigyázott rá. Nem volt egyedül a világon. Így megelégedetten növekedett magának, és nem is akart semmi mást, mint élni és növekedni, érezni a szelet és az esõt, a földet és a napot, azt, hogy szeretik, és õ is szeretni akart másokat. Egyik napon észrevette a fa, hogy különösen jó volt egy kicsit oldal felé nõni, mert onnan jobban sütött a Nap a leveleire. Most azért egy kicsit balra kezdett nõni.
- Nézd a mi fánk ferdén nõ! - mondta a kertész. Mióta szabad a fáknak ferdén nõniük, és méghozzá a mi kertünkben? Pont a mi fánk! Hozd csak az ollót, hogy egyenesre nyessük a fát!
A fa keservesen sírt. Az emberek, akik õt eddig olyan szeretettel gondozták, akikben bízott, levágták ágait, amelyek közelebb voltak a Naphoz. Ettõl kezdve nem nyújtotta ágait a nap felé.
- Ugye milyen jó kis fa a miénk?
- Bizony kedvesem, igazad van, a mi fánk jó fa.
A fa elkezdte érteni a dolgot. Ha azt csinálta, ami kedvére volt és örömet okozott, akkor szemmel láthatóan rossz fa volt. csak akkor volt kedves és jó, ha azt tette amit a kertész és felesége elvártak tõle. Ezért aztán egyenesen fölfelé nõtt, és vigyázott arra, nehogy még egyszer ferdén nõjön.
- Nézz oda, a mi fánk szégyentelen gyorsasággal nõ a magasba. Illik ez egy igazi fához?
Gyorsan elküldte feleségét az ollóért, hogy visszavágja az ágakat. ezen az éjszakán nagyon sokáig sírt a fa. Miért vágták le csak úgy az ágait, amik nem tetszenek a kertésznek és feleségének? A fa dacos lett. Nos jó, ha a magasba nem lehet, akkor majd széltébe. Majd meglátják, mire mennek vele. Végülis, õ csak növekedni akart, érezni akarta a napot, a szelet, a földet, örömre vágyott, és örömöt akart adni. Bensejében egészen pontosan érezte, hogy a növekedés helyes dolog. Így hát most oldalágakat hajtott.
- Hát ezt nem tudom megérteni - morgott a kertész - képzeld csak a mi fánk egyszerûen csak széltében növekszik. Illik ez?
- Ezt nem engedhetjük meg neki. Újból helyre kell nyesnünk.
A fa már nem tudott sírni, nem volt több könnye. Abbahagyta a növekedést. Már nem volt öröm számára az élet. Mégis, úgy tûnt, most tetszik a kertésznek és feleségének. Ha az egész már nem is okoz igazi örömöt, de legalább szeretik. Így gondolta a fa. Sok évvel késõbb arrafelé járt egy kicsi leányka az apjával. Közben a fa felnõtté vált, a kertész és felesége büszkék voltak rá. Igazi, tisztességes fa lett belõle. A kicsi leányka megállt a fa elõtt.
- Apa szerinted is szomorúnak látszik ez a fa?
- Nem tudom, amikor kicsi voltam, mint te, még én is láttam, hogy egy fa örül vagy szomorkodik. De ma már ezt nem látom.
- A fa tényleg szomorúnak látszik, biztosan senki sem szereti igazán. Nézd csak, milyen rendesen nõttek az ágai. Azt hiszem, egészen másként akart volna nõni, és ezért szomorú most.
Amikor a leányka látta, hogy senki sincs a közelben, gyöngéden simogatni kezdte a fa kérgét. Közben halkan suttogta: „Én szeretlek téged, fa. Veled vagyok. Ne add föl, kedves fa!” Együtt élték át, ahogy a fa nagyon óvatosan, elõször félénken és tétován, majd kicsit bátrabban, végül erõteljesen növekedni kezdett. Telve életörömmel görbén lefelé növesztette ágait, mintha elõször csak hajladozni akarna, és ki nyújtóztatni a tagjait. Azután oldal irányba növelte ágait, mintha az egész világot a karjaiba akarná zárni, majd a magasba, hogy mindenkinek megmutassa, milyen boldognak érzi magát. A kertész és felesége alig hittek a szemüknek, mégis csendes örömmel figyelték, ahogy a leányka mindenért megdicsérte a fát, amit csak növesztett magán. Legjobban a leányka örült, hogy az õ fája mindazoknak akik megcsodálták, bátorságot és kedvet adott az élethez.

Képes idézetek, versek

Mese arról, ki hogyan szeret

Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar, hisz szeretik.
Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar, hiszen szeret.
Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia kell, éppen mert szeret.
Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia kell, éppen mert szeretik.
Van, akinek számára a szerelem határos a gyűlölettel.
Van, akinek számára a szerelem határos a szeretettel.
De van olyan is, aki a szerelmet összetéveszti a szeretettel, s nem
érti, hogy mások feleletül a gyűlölettel tévesztik össze a szerelmet.
Van, aki úgy szeret, mint az országútra tévedt nyúl, amely a
fénycsóvák csapdájába esett.
Van, aki úgy, mint az oroszlán, amely széttépi azt, amit szeret.
Van, aki úgy szeret, mint a pilóta a várost, amelyre bombáit ledobja.
Van, aki úgy, mint a radar, amely a repülők útját vezeti a levegőben.
Van, aki békésen szeret, mint a kecske, amely hagyja, hogy megszopja
az éhező kisgyerek.
Van, aki vakon, mint a másikat alaktalanságába nyelő amőba.
Van, aki esztelenül, mint az éjszakai lepke a lángot.
Van, aki bölcsen, mint a medve a téli álmot.
Van, aki önmagát szereti másban, s van, aki önmagában azt a másikat,
akivé maga is válik általa.

Somlyó György