Mindenkiben él egy hős...

Róth Lajos - Hős

Csend lett. Elhalkult minden körülöttem. Napok óta semmi nesz, semmi érzés nem férkőzik elmém legmélyebb katlanában feketén lángoló bugyrába. Oda, ahol azt a sok rosszat tartom fogva. Totális a nyugalom, a harmónia, és minden rendben. Kívülről persze ezt mindenki így láthatja. De belülről ösi harcát vívja ott sárkányom és a bátor hős. A hős aki soha nem adja fel, még halálában sem. Egy ordítás hallik ki onnan. Keservesen szól, mint az özvegyek sirató éneke. Messzire visszhangzik, viszont senki nem hallja. Egyedül én. Segítő kezem nyújtanám, ha tudnám.

Sajnos nem lehet, már késő. Hősöm megölte a sárkányt, a gonosz pusztítót. Titáni küzdelmükben lezuhantak a katlanba, ahonnan még senki nem tért vissza élve. A bátor harcos hiába győzedelmeskedett a rossz felett, száműzte magát az alsó világba. Olyan helyre, hol félelem költözik minden ember szívébe. A gondolatok megelevenednek és vadászni kezdenek. Mikor az utolsó fénysugár is kialszik, vaksötét lesz. Sötét és hideg. Magára marad, levadásszák, majd úgy végzi mint a többiek. Gyerekorom hősei. Mikor meghaltak, utolsó küzdelmüket ott vívták lent ők is. Halálukkal együtt valami végleg véget ért. Magukkal vittek a sírba mindent, ami meghatározta életem. Feledésbe merültek. Nevükre már nem is emlékszem, csak azt tudom, hogy értem küzdöttek.

Miután eltűntek végleg, egy új szakasz kezdődött életemben. Új hős lépett mindig a színre. Naív voltam, hiszen mindtől a megváltást vártam. Azt vártam, hogy majd győzedelmeskedni fog valamelyik és kiragad engem ebből az egészből. És most, mikor végre legyőzte valaki azt a gonosz sárkányt, ismét életét kellett áldoznia értem. Hallom még hangját, bár egyre halkul. Hozzám beszél, kiált. - Ne add fel soha! Én itt lent utolsó vérig fogok küzdeni. Magammal viszek pár árnyat, mielött ők ragadnának el engem. Ne feledd el szavaim! Nincs szükséged több hősre! Jól jegyezd meg, a hős te vagy! Mindvégig te voltál! Nyisd ki a szíved és járj... BAJNOK... - elhallgatott! A katlan bezárult. Utolsó szavai még a fülemben csengenek.

Vaksötét lesz elmém minden szegletében, míg egy kis pirosan lángoló valami végig nem szárnyal benne. Egy főnix az. Dalra fakad. Szívszorító, gyönyörű éneke az elmúlásról mesél. Tesz egy pár kört, végül lángra lobban. Zuhanni kezd, fénye bevilágít mindent. Tollai hamuvá válnak, teste elporlad. Pernye lengi be a levegőt. Kis hamukupacot hord össze belőle a szél a talajon. Valami parázslik. Hirtelen felvillan, szinte megvakulok. Miután látásom kitisztul, meglepődötten állapítom meg, hogy ezúttal nem egy hős lép ki a halomból mint mindig. Hanem én állok ott. Lassan rájövök ez azt jelenti, hogy felnőttem. Itt én vagyok a hős, a bajnok. A fenevad pedig az élet. Ez a csata gigászi lesz és hosszú. A végkimenetel csakis tőlem függ. Hát akkor keressük meg azt a sárkányt...

Egy kis nyugtató...

Egy kis nyugtató...
Képek: David Doubilet
Zene: Yonderboi - Pabadam

Esti képzelet

Róth Lajos - Esti képzelet

Messze száll a képzelet,
álmunk nagy tengerén.
Tedd fel hát a két kezed,
had repítsen a szél.

Kéklő és sima a víztűkör,
vízben színes halak.
Lassú hullámverés mögött,
nyugszik le a nap.

Amott cetek ugrándoznak,
szerelmes vadak.
Ha mulattak, lebuknak,
s mélyen alszanak.

Hirtelen jött a sötét,
álmunk tengerén.
Lesütötte táskás szemét,
elfáradt szegény.

Megyek én is most aludni,
de egyet kérdezhetek?
Holnap ugye találkozok,
ugyanitt veled?

Angyallal álmodtam

Róth Lajos - Angyallal álmodtam

Leszállt az éj, kezét csendesen homlokomra helyezte. Álomport szórt a szél, mind a két szemembe. Ásítva, lassan, a földre kerültem. A puha fűben pedig mély álomba szenderültem. Körülöttem a világ megszűnt létezni. Az idő folyama elkezdett lassulni. Összemosódott a kép, a színek, az éjszaka. Megszűnt a tücskök éjjeli dala. Csend lett. Forogni kezdtem és őrületesen zuhanni. Szivárvánnyá mosódott minden körülöttem.
A színek először élénkek voltak, de szép lassan sötétedtek. Addig addig, amíg végül teljesen fekete nem lett minden. Megállt a zuhanás, a forgás, kemény talajra érkeztem. Az orromig sem láttam ebben a vaksötétben. Füleltem is, de mintha megsüketültem volna. Sehonnan nem szűrdött egyetlen kis hang sem. Kiáltani próbáltam, de a saját hangomat sem hallottam. Felálltam, majd elindultam. Lépteimnek sem volt zaja. Mintha egy légüres térben lennék, ahol nem terjed semmi. Se hang, se élet. Ekkor eszméltem fel, és tettem fel a kérdést magamnak. - Vajon meghalltam? Nem, az nem lehet - állapítottam meg.
Újabb és újabb kérdések ezrei cikáztak elmémben. Hol vagyok? Hogy kerültem ide? Idehozott egyáltalán valaki? Még sok sok más kérdés is felmerült bennem, de megválaszolatlanul maradt mind.
Már vagy egy órája bandukolhattam a semmiben. Az időérzékem legalább még a régi volt, abban mindig is bízhattam. Egyszercsak fény támadt. A sötétséget hirtelen világosság váltotta fel. Szemeim szinte megvakultak a hirtelen változástól. Ajtónyikorgást hallottam magam mögül. Hátranéztem és valóban. A semmiből egy ajtó nyílott a semmibe. Egy alak lépett be rajta. Magas volt, szárnyai voltak, nemét nem tudtam kivenni. Virágillat öntötte el az egész helyet, ahol voltam. Az alak szépen lassan odaszárnyalt hozzám, majd leereszkedett elém. Sokkal magasabb volt mint én. Arcát nem tudtam kivenni, mert arca nem volt. Csuklya volt rajta, mely alól mennyei fényesség áradt. Hatalmas békesség és szeretet öntött el belülről. Hang szólalt meg bennem, egy lágy, mély hang. A lény volt az.
- Nyugodj meg. Nem foglak bántani. Segíteni szeretnék neked - mondta, majd felém nyújtotta kezét.
Megfogtam. Érintése meleg volt, és bizsergető. Mintha erő áramlott volna át az alakból, egyenesen belém.
- Mostmár jobban leszel -szólt újra. - Menned kell. Már várnak kint.
Nem akartam menni. Kérdezni szerettem volna tőle valamit, de még mielött kigondoltam, hogy egyáltalán miként fogalmazom meg a kérdésem, ő már válaszolt is.
- Én bízok benne, hogy újra látjuk majd egymást. Minden csak rajtad múlik. Mindig ott leszek veled, mint eddig is. Csak kérned kell és segíteni foglak, vigyázni fogok rád. Most menj. Várnak rád.
Szavai szemembe könnyeket csaltak. Megöleltem. kezeit körém fonta, majd csókot nyomott homlokomra. Eleresztettem és elindultam az ajtó felé, amin az elöbb belépett. Ahogy kiléptem rajta, újból a megszokott látvány tárult a szemem elé. A kertünkben voltam, a fűben feküdtem. Még éjszaka volt. Hátamra feküdtem, elmormoltam magamban egy köszönömöt. Szívem és lelkem boldogsággal volt tele. Békével és harmóniával. A csillagokat néztem, majd úgy merültem ismét álomba...

Te voltál a nyár...

Róth Lajos - Te voltál a nyár...

Véget ért a szerelem,
véget ért a forró nyár.
"Hű" szíved kedvesem,
értem nem dobban már?

Ígéreted miért szegted?
Tápláltál belém álmokat,
mindig fogtam a kezed,
hát én lettem az áldozat!

Elmémből szép arcodat,
kiverni onnan nem tudom,
fülemben élő hangodat,
eltemetni nem fogom.

Nem lehet, nem tudom,
mert emléked egyre követ,
hogy újra ölelhessen karom,
megmozgatnék minden követ.

Szeretlek még mindig téged,
szeretnélek jóban, rosszban,
de nem akarja már a szíved,
benne hagytál a mocsokban.

Mély mocsárba lezuhantam,
menekülni innen lehetetlen,
minden amit tőled kaptam,
szívem mélyén elrejtettem.

Elsüllyedek nagyon mélyre,
a csillagokat nem láthatom,
előjövök, ha a télnek vége,
ha a nyár kopog ablakomon.

Visszatérés...

Üdvözöllek titeket újra, kedves olvasóim...

Visszatértem közétek, újra frissíteni fogom blogom. Egy páran már jeleztétek, hogy az utóbbi 2 hónapban nem történt semmi itt a honlapon. Hát most fog! :)
Magánéleti problémáim miatt nem volt időm foglalkozni se a bloggal, se veletek. Kárpótlásként fogadjátok szeretettel 3 művemet, amelyek nemrég születtek tollamból! :)

Nyár

Róth Lajos - Nyár

Kinyitotta szemét. Fény szűrődött be a redőny rései közt. Felkelt az ágyból, odalépett az ablakhoz és felhúzta a sötétítőt. Már rég nem nézett ki a szobából, mely menedéke, majd börtöne lett a szerencsétlennek. A fény szinte megvakította. Mikor kitisztult látása, tekintete először az ablak előtt tornyosuló diófára meredt. Aznap, midőn megfogadta, hogy nem lép többet a szabadba, remeteként elvonul, ez a fa szinte kopasz volt és ágait semmi nem fedte. Most erőtől duzzadó, sugárzó fa volt. Leveleit fújta a langyos nyári szellő. Odvában mókus, koronájának ágai közt madarak fészkeltek. Emlékeiben még élénken él az a kép, amikor kisfaként ültették el a diófát, ő és az apja.
Kilépett a szobából. Lábára húzott egy pár cipőt. Megragadta a kilincset, becsukta szemét, majd pedig egy határozott rántással kitárta az ajtót. Beleszippantott a levegőbe. Orrát megcsapta a növények illata. Fülében megannyi madár, béka, s tücsök hangja zúgott. Lassan egy kedves kis dallá formálódott a zúgás. Kinyitotta a szemét. Lélegzete egy pillanatra elállt. Csak bámulta az elé táruló látványt. A rét, a bokrok. Minden zöldbe borult. A virágok színeket vittek a lankák vonulataiba. Volt piros, sárga, fehér, de még kék is. A kiskertben a gyümölcsfák roskadoztak a meggy, cseresznye, és barack súlya alatt. A ház mellett csobogó kispatak, kristálytiszta vize szinte hívogatta a rétek, lankák szomjas vándorait. Fecskék és különböző madarak cikáztak az égen mindenfelé. Csodaszép volt minden.
Belülről valami elkezdte melegíteni kihűlt testét. Réges-régen nem érzett ilyesmit. Gondolt egyet, csak nem lehet baj, ha kimerészkedik egy órácskára. Felcsatolta kezére karóráját, hogy tudja, mennyi az idő és mikor kell visszavonulnia a szobába. Kifutott a kert kapun, egyenesen a rétre. Belehempergett a virágok közé, lepkét fogott. Ivott a patakból és magát is ott hűsítette le. De amint a vekker egy órával többet mutatott, ő mindig hazatért. Így ment ez minden nap, míg egy reggel kinézett az ablakon. A diófa ismét megöregedett. Leveleit hullatta. A táj is besárgult, bebarnult. A madarak eltűntek, a tücskök pedig elhallgattak. Minden megváltozott.
Szegény Nyár azt hitte magáról, hogy ez mind az ő hibája. Leeresztette újra a redőnyt. A szobába ismét csak annyi fény jutott, amennyit a sötétítő áteresztett. Levetkőzött, akárcsak a természet. Bebújt az ágyba és ismét megfogadta, hogy többet nem fog előjönni innen.
Mint minden évben…

Apámnak, apáinknak...

A farkas és a rózsa

Hogy került oda, senki sem tudta, de egyszercsak ott volt a tisztáson. Egy gyönyörű virág. Egy fehér rózsa.
A farkas vette észre először. " Milyen szép ! " - gondolta - " Milyen kecses ! " Aztán lassan a többi állat is felfedezte.
- Milyen egyszerű ! - mondta a páva - Semmi szín, semmi különlegesség !
- Közönséges ! - rikácsolta az öreg, csúf és kopasz keselyű - Hát hogy néz ez ki ?
" Mind ilyenek vagytok. " - gondolta a farkas a fák közül - " Nem veszitek észre magatok körül a szépet és a jót. " A társasághoz hamarosan csatlakozott a vaddisznó, a róka és a medve is.
- Ez meg micsoda ? - fanyalgott a róka - Semmi keresnivalója nincs itt.
- Csúnya ! - röfögte a vaddisznó - És ráadásul útban van.
A rózsa bánatosan lehajtotta fejét. Szirmai közül, mintha csak egy könnycsepp lenne, egy vízcseppecske hullott a földre. " Hát nem látjátok, hogy fáj neki ? " - gondolta a farkas - " Miért kell bántani ? "
- Nem szeretem a virágot ! - dörmögte a medve - Tépjük ki !
Azzal lehajolt, hogy leszakítsa a rózsát, de egy tövis megszúrta az ujját.
- Nézzétek ! - bömbölte, és magasba tartotta a mancsát - Megszúrt !
- Szóval még veszélyes is ! - jegyezte meg a róka - Ki kell irtani !
A vaddisznó felhorkant, rávetette magát a virágra, és kíméletlenül a földbetaposta. A többiek megtapsolták.
A farkas üvölteni tudott volna tehetetlen dühében. " Elpusztították, csak azért, mert más volt mint ők ! " Megvárta amíg az utolsó állat is távozik a tisztásról, aztán előjött a fák közül. Odament az összetört, meggyalázott virághoz, gyengéden felemelte a földről. Óvatosan a szájába vette, és elügetett vele.
Otthon, az odúja előtt egy kis gödröt kapart a rózsának, és belefektette.
- Isten veled, kis virág ! Nem érdemelték meg, hogy nekik nyíljál.
Miközben betemette a sírt, úgy érezte, lelkének egy darabja is ottmaradt a földben, a rózsa mellett.
Másnap reggel, amikor kilépett szerény hajlékából, nem akart hinni a szemének. A fehér rózsa ott pompázott az odúja előtt, szirmain apró gyémántokként csillogtak a harmatcseppek. A farkas csak állt némán, a virágot nézve. Hirtelen furcsa melegséget érzett a szemében : életében először, sírni kezdett.

Szeretetről...

Boros Gábor - Szeretetvers

Mit jelent e szó: SZERETET?
- kérdezi az ember.
A válaszra várni örökkévalóság,
végtelen tenger.
A Szeretet egy éltető érzés, mely
a szíveket hajtja,
miként az apró magvakért eljön
a szél, s hordja?
A Szeretet apadhatatlan energia, mely
a testeket mozgatja,
miként az Őstermészet viking ereje
a Földet forgatja?
A Szeretet az ifjú szellemi egyensúly
örökzöld fenyvese,
miként az igaz szerelem rózsája nem
szárad ki sohase?
A Szeretet egy őszinte ölelés, mely
a lelkeket simogatja,
miként az édesanya gyöngéd karjait
gyermeke köré fonja?
S hirtelen föleszmél az ember a
kérdések zavarából:
Hisz ez a valóságból érkezett! Nem,
nem fantáziából!
A megvilágosodás szavai villámként
sújtanak le fejére:
Csak Szeretet kell mindfölött!
Ez lett a jeligéje.



Szita Zoltán - A Szív

Néha már azt hisszük, hogy
pici, borsónyi szívünk van,
és mégis, néha az a makacs
mekkorát dobban - pedig,
milyen pontosan kiszámítva
egyazon ritmusra a vággyal,
együtt szunnyad a téllel
és együtt ébred a nyárral -
Tavasszal meg ujjong, zsibong,
ősszel meg majd elsárgul -
néha már én is azt hiszem,
és hogy hogyan dolgozik, üzen!
Mindig és fáradhatatlanul,
mi mégis mindig megijedünk
ha dobban egyet páratlanul.
És mikor rájövünk végre, hogy
milyen bolondos szívünk van,
és hogy ez a szív milyen nagy:
azt hisszük, mindenre képes,
és hogy mindent befogad.



Bognár Gábor - Mi a szeretet?

Infarktus közeli állapot.
Amikor az Isten a szívedet a tenyerén hordja.
Kicsit össze szorítja...,
Tűzforró arcodon Hűsítő könny csorog,
Szédülten nézel...
És Isten tudatja veled, hogy még életed sem a tied

ÉS mi a szerelem?
(mert a magyar nyelv az egyetlen amely megkülönbözteti ezt a világon)

Egy szempillantás
Egy Zuhanás a másik tekintetébe,
Egy pillanatban rejtőző végtelen.
Tudod és érzed..., hogy Ő a tied.