hétfő, december 21, 2009

Róth Zsuzsanna - Kéretlen ajándék


Hideg, és csípős volt a reggel. Még világítottak az utcán a fények, amikor útnak indultam Édesanyámmal. Minden csendes és nyugodt volt, karácsonyi hangulat telepedett meg a házak között. Az udvarok gyönyörű fényárban úsztak, és az embert eltöltötte a boldogság mikor rájuk pillantott.
Már éreztem a számban Nagyi csodálatos kalácsának ízét, a fahéjat és narancsot, mire csupán csak pár napot kellett várni. Elmerültem a gondolataimban, hatalmas levegőt vettem, és Édesanyámra pillantottam. Békésen ízlelgette ő is a levegőből áradó szeretet halovány sugarait. Rám pillantott, megszorította a kezem, egy csókot nyomtam a hidegtől piros arcára, és komótosan ballagtunk tovább a falu kicsiny utcáin. Az egyik házból egy idős néni intett ki, és egy mosollyal üdvözölt minket, majd csatlakozott társaságunkhoz.
Ennyit még nem nevettem, gyermekkorom eseményei egyszerre elevenedtek fel előttem, ahogy anyukám csak mesélte és mesélte a csintalanságokat, amit testvéreimmel követtem el. Eszembe jutott, amikor kirándulni indultunk a közeli erdőbe, és bátyám kitalálta bújócskázzunk. Míg a szüleim előkészültek az ebédhez, pakolták ki a padokra a finom falatokat, a három fiúval eltűntünk a hatalmas fák lombjai között. Emlékszem a két kisöcsim egy-egy bokorba bújtak be, de nekem nem volt az elég, felmásztam egy fára, és nagy csendben voltam. Nem találtak meg, így elkezdtek egyre nagyobb hanggal keresni. Mivel nem jött válasz elindultak vissza fele, hátha meg akartam őket tréfálni, és ott hagytam őket. Egy ideig még nyugodtan ültem a fán, de úgy megrázta egy hatalmas szél fergeteg az ágakat, hogy lehuppantam a földre. Sajgott mindenem, de hát be kellett látnom, ezt a játékot elvesztettem. Lógó orral ballagtam hát vissza a táborba, ahol bizonyára már vártak a finom falatokkal. Csak arra tudtam gondolni, hogy leestem, fáj minden tagom, és persze a korgó pocimra. Emlékszem, az a korgás roppant hangos volt, még nevetgéltem is rajta, de aztán rá kellett jönnöm, nem a hasam, hanem az ég szakadt rám. Futásnak eredtem, rohantam ahogy csak bírtam, de nem találtam meg őket. Vissza fordultam, de ismét senki. Mintha a föld nyelte volna el őket. Egyre gyorsabban hullott alá az eső, én pedig rettentően fáztam. Út közben emlékeztem, hogy volt egy kis zug, ami alá bebújhatnék, míg el nem áll. Pár perc séta után meg is találtam. Óvatosan bedugtam a fejem és megnéztem van-e bent valaki, majd mikor észleltem, hogy a sarokban lógó pókon kívül senki más, behúzódtam menedékébe. Borzasztó volt hallgatni, ahogy kopogtak a hatalmas cseppek a tetőn. Félelemtől, és a hidegtől eltorzult arccal kuporodtam az egyik sarokba, számolni kezdtem az előttem heverő faleveleket. A következő emlékem márcsak az volt, ahogy Édesanyám felemel, és kedvesen mondja: "Többet nem akarlak elveszíteni kisasszony!"
Ez a mondat járt a fejemben "...nem akarlak elveszíteni kisasszony!" Az ajkaim is mozogtak, de mégsem tudtam mit mondanak. Hírtelen torkomba ugrott a szívem, nem kaptam levegőt, és sós csepp gördült végig az arcomon. Hatalmas koppanással érkezett le a friss hóba. Az imént mosolygó néni, most komolyan nézett rám, átölelt, és rázkódott. Nem értettem mi történt. Egyre világosabbak lettek a képek. Hatalmas kék fények cikáztak a szemem előtt, Édesanyám a földön hever, és két férfi felette térdel. Törékeny testén a hatalmas nyomások meglátszódtak. Még hidegebb lett, és vadul hullott a hó. Mellkasára egy plédet terítettek, és úgy folytatták, megpróbáltak életet lehelni a testbe. Néztem minden egyes mozdulatot, minden kis rezdülést, de nem jött válasz. Nem mozdult meg. Vajon mi történt? Nem történhet ez így. Az orvos felállt, majd felém fordult. Szép lassan elindult felém. Elengetem a néni kezét, és hátráltam. Lassan lépegettem hátrafele. De nem menekülhettem. Utolért. Megfogta arcom, tekintetébe vonta, és lassan ismételte a szavakat:
-Sajnálom, részvétünket szeretnénk kifejezni kicsilány! - mélyen a szemembe nézett, letörölte a könnyeim, és elfordult.
Ennél borzasztóbb ajándékot elképzelni sem tudtam. Az agyam kattogott. Azon gondolkodtam, hogyan mondom el a testvéreimnek? Mi lesz ezután velünk!? Zokogásba törtem ki, nem érdekelt sem fagy, sem hideg lerogytam a földre, és Édesanyám kabátját szorongattam. Nagyon fáztam, de nem foglalkoztam vele. A hó teljesen ellepte ruházatom, de mintha meg állt volna az idő. Az arca volt előttem, az arc amit soha el nem feledtem. Ahogy mosolygott rám mikor az utcán sétáltunk reggel. Csak mi és senki más. Könnyem ráfagyott az arcomra, de csak vártam...nem mozdultam. Vártam, hátha felkel. Vártam, hogy a most halványkék színben tündöklő arca ismét kipirosodik. De nem! Mind ez csak elmém szüleménye volt. Többé nem kel fel. Soha.
Még vártam pár percet, erőt vettem magamon. Elindultam azon az úton, ahonnan reggel még együtt jöttünk. De most nem járt át a szeretetet, nem éreztem a fahéj bódító illatát, nem vártam a kalács édes ízét. Csak a fehér, kietlen tájat láttam. Rápillantottam a kis kapura, ami tizenhét éve fogadott. Most nem hívogatott melegével, de beléptem,s elnyelt a mélység, és a kapu örökké zárva maradt.

Most december 19.-én volt 2 éve, hogy édesanyám meghalt! Ezt a kis történetet húgom írta az emlékére...

vasárnap, december 06, 2009

Tarcsai Szabó Tibor - És a Télapónak ki ad ajándékot?


- Kapusi bácsi! Kapusi bácsi! Már csak egyet alszunk, és itt a Télapó! - rontott be lelkesen a kis ház ajtaján Boglárka.
- Szervusz, kislány! - köszöntötte az öregember, elnézően mosolyogva Boglárka szeleburdiságán. - Gyere ide és mesélj, mit kértél a Télapótól!
Boglárka fürgén odaszaladt az öreg Kapusihoz, és kényelmesen az ölébe fészkelte magát.
- Nagyon jó voltam az idén - mondta, és ujjain számolni kezdett. - Jól tanultam, jól is viselkedtem, sokat segítettem anyunak és apunak, mindig szót fogadtam - itt egy kicsit megakadt a felsorolásban -, vagy legalábbis majdnem mindig - helyesbített -, de azért igazán jó voltam, és ... és most biztosan megkapom, amit szeretnék...
- És mit szeretnél?
- Egy csodálatos, nagy babát. Akkora mint én - tárta szét apró kezeit a kislány - gyönyörű szőke haja van, kék szeme, és ... és meglátod, nagyon megszereted majd te is.
- Aztán arra gondoltál-e már, hogy a Télapónak ki ad ajándékot? - kérdezte váratlanul Kapusi bácsi.
- A Télapónak? - csodálkozott Boglárka. - De hát neki nem kell ajándék, hiszen tele van a puttonya mindenfélével. Azt vesz ki belőle magának, amit csak akar.
-Azért az nem úgy van ám, Boglárka! A Télapó egész évben gyűjti a sok ajándékot a gyerekeknek, tömi tele a puttonyát. A végén aztán semmi sem marad neki, hiszen nem magáért gyűjtöget, hanem a gyerekek örömére. Te szeretsz ajándékot kapni, Boglárka?
- Igen, nagyon!
- Na látod! Szegény Télapó is biztosan örülne, ha valaki gondolna rá. De hát a Télapónak ki ad ajándékot!? - ismételte meg a kérdést Kapusi bácsi, és mosolygó szemmel, várakozva nézett a kislányra, aki láthatóan elgondolkodott a hallottakon.
- Szegény Télapó! - mondta kisvártatva Boglárka. - Tényleg nagyon rossz lehet neki!
- Gondold csak el - folytatta az öreg -, milyen magányos lehet a Télapó egész évben. Még a gyerekek se gondolnak rá, csak ilyenkor, amikor ajándékot várnak tőle! Aztán ha megkapták - el is felejtik hamar, mintha ott se járt volna.

- Jó estét, Kapusi bácsi! - nyitott be az ajtón váratlanul egy magas, bajuszos fiatalember, furcsa, kis zöld kalapban. - Mit szól, milyen szép fehér telünk van! Így aztán biztosan idetalál a Télapó a szánjával, igaz-e kislány?
- Szervusz Kálmán! - köszöntötte az öreg. - Mi járatban erre, hol még a madár sem jár? Legfeljebb csak ilyen pelyhes kiscsibe - pillantott Boglárkára szeretettel.
- Csak benéztem, hátha meggondolta magát a festmény ügyében.
- Nem eladó! - rázta meg a fejét Kapusi bácsi.
- Ugyan már, minek az a téli tájkép magának, mikor itt van az igazi, hamisítatlan hórengeteg! Csak ki kell néznie az ablakon!
- Mondtam már neked Kálmán, hogy ez emlék apámtól. Ez az utolsónak festett képe maradt csak meg az egész gyűjteményből. Ezt pedig nem adom el.
- Hát, ha mégis meggondolná magát, csak szóljon! Tudja, hogy bármikor jó árat adok érte - mondta a fiatalember, majd megemelte kalapját és távozott.

- Milyen képről beszéltetek? Megnézhetem? - ugrott fel Boglárka.
- Gyere, megmutatom.

A szomszéd szobában Boglárka még sosem járt. Egyszerű kis szobácska volt, középen, a fal mellett egy öreg, rozoga ágy terpeszkedett méltóságteljesen, felette egy festmény, díszes keretben. A kép egy téli tájat ábrázolt. A szikrázó hóval borított fenyőfák büszkén ágaskodtak az ég felé, s a magasból letekintve őrizték a fehérben pompázó dombokat. Boglárka meghatottan álldogált az ágy lábánál, egy kopott karosszék mellett. Kezét az öregember tenyerébe csúsztatta, s halkan suttogott.
- De hiszen ez a Télapó otthona! - és szinte hallani vélte a rénszarvasok húzta szán dallamos csengőit.
- Bizony! - mondta Kapusi bácsi. - Ha ránézek erre a képre, nekem is gyakran eszembe jut a Télapó. Néha úgy érzem, mintha én ülnék a szánon, s száguldanék csilingelve, egyenesen ide... a gyerekekhez...hozzád... - Na, elég az ábrándozásból! - váltott hirtelen hangnemet az öregember. - Ideje hazamenned! Gyere, elkísérlek! Gyorsan sötétedik, édesapád már biztosan vár.
Valóban, Boglárka apja a kertkapuban álldogált.
- Adjon Isten, jó estét! - üdvözölte meleg hangon Kapusi bácsit, s eszébe jutottak szülei, akik hajdanán ugyanígy várták őt téli estéken a ház előtt. Mert az öreg Kapusi bizony őt is a térdén ringatta valamikor, s ő hosszú, boldog estéket töltött nála, csodálatos történeteit hallgatva.
- Jó estét neked is, fiam! Aztán mit hoz a Télapó ennek a kis fruskának? - bökött Kapusi bácsi a házba szaladó kislány felé. - Mert nagyon várja ám a holnapot!
- Tudom - sóhajtott Boglárka édesapja. - Egy óriási babára vágyik. Nagyon csalódott lesz szegény, mert sajnos nem vehetjük meg neki. Tudja Kapusi bá, a gyárnak nehezen megy, kevés a munka, és hát meg kell néznünk alaposan, mire költjük a pénzt. Ilyen drága babára sajnos most nem telik. Talán jövőre.
- Pedig hát szomorú lesz a kisasszony a hőn áhított baba nélkül - mondta elgondolkodva Kapusi bácsi. - De talán a Télapó majd megkönyörül rajta - tette hozzá rejtélyesen. - Na, minden jót fiam, és nyugodalmas jó éjszakát!
- Minden jót! - búcsúzott az édesapa is, és szeretettel nézett a lassan elbicegő öreg után.

"Gondolkoztál-e már azon, hogy a Télapónak ki ad ajándékot?" ötlöttek föl hirtelen Kapusi bácsi egykori szavai. Eszébe jutott az a hosszú, emlékezetes éjszaka, amikor órákon keresztül faragta a Télapónak szánt sípot. De régen is volt már!

- Képzeld! - fogadta a felesége, mikor belépett a házba. - Ez a lány a fejébe vette, hogy ajándékot készít a Télapónak! Talán azt hiszi, hogy így biztosan megkapja a babát.
Az édesapa elmosolyodott.
- Hagyd csak, hadd csinálja! Legalább megtanulja, hogy nemcsak kapni jó, de ajándékozni is legalább akkora öröm.

Boglárka nagy odaadással dolgozott egész éjjel. Egy rajzlapot vett maga elé, és a Télapó otthonát, a fehéren szikrázó, havas tájat festette meg. A kép közepén ott pompázott a rénszarvasok húzta szán, rajta a vidáman integető, piros ruhás Télapóval.
Mikor elkészült, óvatosan belegöngyölte a képet a csizmájába, és a csillogóra tisztított lábbelit a ház ajtaja elé tette.

Másnap reggel Boglárka izgatottan rohant öreg barátjához.
- Kapusi bácsi! Kapusi bácsi! Nézd csak, megkaptam a babát!
- Igazán gyönyörű - dicsérte az öregember. - Majdnem olyan szép, mint te vagy.
Boglárka titokzatosan odahajolt Kapusi bácsihoz. - Én is készítettem ám egy ajándékot a Télapónak! Hogy ne érezze olyan egyedül magát! De most szaladok! - mondta, és már fogta is a kilincset. - Megmutatom a többieknek is a csodálatos babámat! Csókolom! - intett, és már ott sem volt.

Az öreg Kapusi derűsen nézett az önfeledt kislány után. Egy darabig még álldogált az ablakban, gyönyörködött a behavazott tájban, majd hálószobájába ment és kedvenc karosszékébe telepedett. Pillantását az ágy fölötti falra vetette.
A falról hiányzott a kép.
Helyében egy gyermeki elfogulatlansággal festett papírlap függött: egy téli táj, középen a vidáman integető Télapóval.
- Hosszú ideje ez a legszebb teled, Télapó! - suttogta maga elé Kapusi bácsi, és a meghatottság könnycseppei lassan gördültek alá évgyűrűktől barázdált arcán.


Tarcsai Szabó Tibor honlapja

kedd, november 10, 2009

Mindenkiben él egy hős...



Róth Lajos - Hős


Csend lett. Elhalkult minden körülöttem. Napok óta semmi nesz, semmi érzés nem férkőzik elmém legmélyebb katlanában feketén lángoló bugyrába. Oda, ahol azt a sok rosszat tartom fogva. Totális a nyugalom, a harmónia, és minden rendben. Kívülről persze ezt mindenki így láthatja. De belülről ösi harcát vívja ott sárkányom és a bátor hős. A hős aki soha nem adja fel, még halálában sem. Egy ordítás hallik ki onnan. Keservesen szól, mint az özvegyek sirató éneke. Messzire visszhangzik, viszont senki nem hallja. Egyedül én. Segítő kezem nyújtanám, ha tudnám.

Sajnos nem lehet, már késő. Hősöm megölte a sárkányt, a gonosz pusztítót. Titáni küzdelmükben lezuhantak a katlanba, ahonnan még senki nem tért vissza élve. A bátor harcos hiába győzedelmeskedett a rossz felett, száműzte magát az alsó világba. Olyan helyre, hol félelem költözik minden ember szívébe. A gondolatok megelevenednek és vadászni kezdenek. Mikor az utolsó fénysugár is kialszik, vaksötét lesz. Sötét és hideg. Magára marad, levadásszák, majd úgy végzi mint a többiek. Gyerekorom hősei. Mikor meghaltak, utolsó küzdelmüket ott vívták lent ők is. Halálukkal együtt valami végleg véget ért. Magukkal vittek a sírba mindent, ami meghatározta életem. Feledésbe merültek. Nevükre már nem is emlékszem, csak azt tudom, hogy értem küzdöttek.

Miután eltűntek végleg, egy új szakasz kezdődött életemben. Új hős lépett mindig a színre. Naív voltam, hiszen mindtől a megváltást vártam. Azt vártam, hogy majd győzedelmeskedni fog valamelyik és kiragad engem ebből az egészből. És most, mikor végre legyőzte valaki azt a gonosz sárkányt, ismét életét kellett áldoznia értem. Hallom még hangját, bár egyre halkul. Hozzám beszél, kiált. - Ne add fel soha! Én itt lent utolsó vérig fogok küzdeni. Magammal viszek pár árnyat, mielött ők ragadnának el engem. Ne feledd el szavaim! Nincs szükséged több hősre! Jól jegyezd meg, a hős te vagy! Mindvégig te voltál! Nyisd ki a szíved és járj... BAJNOK... - elhallgatott! A katlan bezárult. Utolsó szavai még a fülemben csengenek.

Vaksötét lesz elmém minden szegletében, míg egy kis pirosan lángoló valami végig nem szárnyal benne. Egy főnix az. Dalra fakad. Szívszorító, gyönyörű éneke az elmúlásról mesél. Tesz egy pár kört, végül lángra lobban. Zuhanni kezd, fénye bevilágít mindent. Tollai hamuvá válnak, teste elporlad. Pernye lengi be a levegőt. Kis hamukupacot hord össze belőle a szél a talajon. Valami parázslik. Hirtelen felvillan, szinte megvakulok. Miután látásom kitisztul, meglepődötten állapítom meg, hogy ezúttal nem egy hős lép ki a halomból mint mindig. Hanem én állok ott. Lassan rájövök ez azt jelenti, hogy felnőttem. Itt én vagyok a hős, a bajnok. A fenevad pedig az élet. Ez a csata gigászi lesz és hosszú. A végkimenetel csakis tőlem függ. Hát akkor keressük meg azt a sárkányt...

péntek, október 02, 2009

Egy kis nyugtató...



Egy kis nyugtató...
Képek: David Doubilet
Zene: Yonderboi - Pabadam

Esti képzelet



Róth Lajos - Esti képzelet

Messze száll a képzelet,
álmunk nagy tengerén.
Tedd fel hát a két kezed,
had repítsen a szél.

Kéklő és sima a víztűkör,
vízben színes halak.
Lassú hullámverés mögött,
nyugszik le a nap.

Amott cetek ugrándoznak,
szerelmes vadak.
Ha mulattak, lebuknak,
s mélyen alszanak.

Hirtelen jött a sötét,
álmunk tengerén.
Lesütötte táskás szemét,
elfáradt szegény.

Megyek én is most aludni,
de egyet kérdezhetek?
Holnap ugye találkozok,
ugyanitt veled?

Angyallal álmodtam



Róth Lajos - Angyallal álmodtam

Leszállt az éj, kezét csendesen homlokomra helyezte. Álomport szórt a szél, mind a két szemembe. Ásítva, lassan, a földre kerültem. A puha fűben pedig mély álomba szenderültem. Körülöttem a világ megszűnt létezni. Az idő folyama elkezdett lassulni. Összemosódott a kép, a színek, az éjszaka. Megszűnt a tücskök éjjeli dala. Csend lett. Forogni kezdtem és őrületesen zuhanni. Szivárvánnyá mosódott minden körülöttem.
A színek először élénkek voltak, de szép lassan sötétedtek. Addig addig, amíg végül teljesen fekete nem lett minden. Megállt a zuhanás, a forgás, kemény talajra érkeztem. Az orromig sem láttam ebben a vaksötétben. Füleltem is, de mintha megsüketültem volna. Sehonnan nem szűrdött egyetlen kis hang sem. Kiáltani próbáltam, de a saját hangomat sem hallottam. Felálltam, majd elindultam. Lépteimnek sem volt zaja. Mintha egy légüres térben lennék, ahol nem terjed semmi. Se hang, se élet. Ekkor eszméltem fel, és tettem fel a kérdést magamnak. - Vajon meghalltam? Nem, az nem lehet - állapítottam meg.
Újabb és újabb kérdések ezrei cikáztak elmémben. Hol vagyok? Hogy kerültem ide? Idehozott egyáltalán valaki? Még sok sok más kérdés is felmerült bennem, de megválaszolatlanul maradt mind.
Már vagy egy órája bandukolhattam a semmiben. Az időérzékem legalább még a régi volt, abban mindig is bízhattam. Egyszercsak fény támadt. A sötétséget hirtelen világosság váltotta fel. Szemeim szinte megvakultak a hirtelen változástól. Ajtónyikorgást hallottam magam mögül. Hátranéztem és valóban. A semmiből egy ajtó nyílott a semmibe. Egy alak lépett be rajta. Magas volt, szárnyai voltak, nemét nem tudtam kivenni. Virágillat öntötte el az egész helyet, ahol voltam. Az alak szépen lassan odaszárnyalt hozzám, majd leereszkedett elém. Sokkal magasabb volt mint én. Arcát nem tudtam kivenni, mert arca nem volt. Csuklya volt rajta, mely alól mennyei fényesség áradt. Hatalmas békesség és szeretet öntött el belülről. Hang szólalt meg bennem, egy lágy, mély hang. A lény volt az.
- Nyugodj meg. Nem foglak bántani. Segíteni szeretnék neked - mondta, majd felém nyújtotta kezét.
Megfogtam. Érintése meleg volt, és bizsergető. Mintha erő áramlott volna át az alakból, egyenesen belém.
- Mostmár jobban leszel -szólt újra. - Menned kell. Már várnak kint.
Nem akartam menni. Kérdezni szerettem volna tőle valamit, de még mielött kigondoltam, hogy egyáltalán miként fogalmazom meg a kérdésem, ő már válaszolt is.
- Én bízok benne, hogy újra látjuk majd egymást. Minden csak rajtad múlik. Mindig ott leszek veled, mint eddig is. Csak kérned kell és segíteni foglak, vigyázni fogok rád. Most menj. Várnak rád.
Szavai szemembe könnyeket csaltak. Megöleltem. kezeit körém fonta, majd csókot nyomott homlokomra. Eleresztettem és elindultam az ajtó felé, amin az elöbb belépett. Ahogy kiléptem rajta, újból a megszokott látvány tárult a szemem elé. A kertünkben voltam, a fűben feküdtem. Még éjszaka volt. Hátamra feküdtem, elmormoltam magamban egy köszönömöt. Szívem és lelkem boldogsággal volt tele. Békével és harmóniával. A csillagokat néztem, majd úgy merültem ismét álomba...

Te voltál a nyár...



Róth Lajos - Te voltál a nyár...


Véget ért a szerelem,
véget ért a forró nyár.
"Hű" szíved kedvesem,
értem nem dobban már?

Ígéreted miért szegted?
Tápláltál belém álmokat,
mindig fogtam a kezed,
hát én lettem az áldozat!

Elmémből szép arcodat,
kiverni onnan nem tudom,
fülemben élő hangodat,
eltemetni nem fogom.

Nem lehet, nem tudom,
mert emléked egyre követ,
hogy újra ölelhessen karom,
megmozgatnék minden követ.

Szeretlek még mindig téged,
szeretnélek jóban, rosszban,
de nem akarja már a szíved,
benne hagytál a mocsokban.

Mély mocsárba lezuhantam,
menekülni innen lehetetlen,
minden amit tőled kaptam,
szívem mélyén elrejtettem.

Elsüllyedek nagyon mélyre,
a csillagokat nem láthatom,
előjövök, ha a télnek vége,
ha a nyár kopog ablakomon.

Visszatérés...


Üdvözöllek titeket újra, kedves olvasóim...

Visszatértem közétek, újra frissíteni fogom blogom. Egy páran már jeleztétek, hogy az utóbbi 2 hónapban nem történt semmi itt a honlapon. Hát most fog! :)
Magánéleti problémáim miatt nem volt időm foglalkozni se a bloggal, se veletek. Kárpótlásként fogadjátok szeretettel 3 művemet, amelyek nemrég születtek tollamból! :)

péntek, július 10, 2009

Nyár



Róth Lajos - Nyár

Kinyitotta szemét. Fény szűrődött be a redőny rései közt. Felkelt az ágyból, odalépett az ablakhoz és felhúzta a sötétítőt. Már rég nem nézett ki a szobából, mely menedéke, majd börtöne lett a szerencsétlennek. A fény szinte megvakította. Mikor kitisztult látása, tekintete először az ablak előtt tornyosuló diófára meredt. Aznap, midőn megfogadta, hogy nem lép többet a szabadba, remeteként elvonul, ez a fa szinte kopasz volt és ágait semmi nem fedte. Most erőtől duzzadó, sugárzó fa volt. Leveleit fújta a langyos nyári szellő. Odvában mókus, koronájának ágai közt madarak fészkeltek. Emlékeiben még élénken él az a kép, amikor kisfaként ültették el a diófát, ő és az apja.
Kilépett a szobából. Lábára húzott egy pár cipőt. Megragadta a kilincset, becsukta szemét, majd pedig egy határozott rántással kitárta az ajtót. Beleszippantott a levegőbe. Orrát megcsapta a növények illata. Fülében megannyi madár, béka, s tücsök hangja zúgott. Lassan egy kedves kis dallá formálódott a zúgás. Kinyitotta a szemét. Lélegzete egy pillanatra elállt. Csak bámulta az elé táruló látványt. A rét, a bokrok. Minden zöldbe borult. A virágok színeket vittek a lankák vonulataiba. Volt piros, sárga, fehér, de még kék is. A kiskertben a gyümölcsfák roskadoztak a meggy, cseresznye, és barack súlya alatt. A ház mellett csobogó kispatak, kristálytiszta vize szinte hívogatta a rétek, lankák szomjas vándorait. Fecskék és különböző madarak cikáztak az égen mindenfelé. Csodaszép volt minden.
Belülről valami elkezdte melegíteni kihűlt testét. Réges-régen nem érzett ilyesmit. Gondolt egyet, csak nem lehet baj, ha kimerészkedik egy órácskára. Felcsatolta kezére karóráját, hogy tudja, mennyi az idő és mikor kell visszavonulnia a szobába. Kifutott a kert kapun, egyenesen a rétre. Belehempergett a virágok közé, lepkét fogott. Ivott a patakból és magát is ott hűsítette le. De amint a vekker egy órával többet mutatott, ő mindig hazatért. Így ment ez minden nap, míg egy reggel kinézett az ablakon. A diófa ismét megöregedett. Leveleit hullatta. A táj is besárgult, bebarnult. A madarak eltűntek, a tücskök pedig elhallgattak. Minden megváltozott.
Szegény Nyár azt hitte magáról, hogy ez mind az ő hibája. Leeresztette újra a redőnyt. A szobába ismét csak annyi fény jutott, amennyit a sötétítő áteresztett. Levetkőzött, akárcsak a természet. Bebújt az ágyba és ismét megfogadta, hogy többet nem fog előjönni innen.
Mint minden évben…