Kreatív blogger díj - 100. bejegyzés!

A díj Anamaya-tól érkezett, ki blogjában saját "átváltozását" mutatja be az olvasóknak.

Kedves Anamaya! Köszönöm, hogy megtiszteled blogom látogatásoddal, és hogy nekem is továbbítottad a díjat.

A díj szabályai:

1. Meg kell köszönnöm a díjat annak, akitől kaptam.
2. A logót ki kell tennem a blogba.
3. Be kell linkelnem azt, akitől kaptam.
4. Írnom kell magamról 7 dolgot.
5. Tovább kell adnom 7 "blogbarátnak"
6. Be kell linkelnem őket.
7. Megjegyzést kell hagynom náluk, hogy tudjanak a díjazásról.

7 dolog, mi igaz rám:

1. Boldog vagyok, ha az embereket és a hozzám közel állókat is annak láthatom!
2. Imádom az életet, bármennyire igazságtalan is!
3. Családomnál és Barátaimnál fontosabb dolog nincs számomra!
4. Imádok szórakozni, bulizni, élni!
5. Szeretek főzni, írni, olvasni, filmezni, netezni... Hatalmasakat nevetni! :D
   
6. Imádom a misztikus dolgokat!
7. Ahol a jókedv, ott mindig feltűnök! ;)

Egyenlőre egy "blogbarátnak" sem tudom továbbítani. Viszont amint akad valaki, aki kiérdemli ezt a díjat, azt feltüntetem itt a blogban!

Vízkereszt

Elérkezett Vízkereszt. Viszont a Háromkirályok véletlenül sem jöttek felénk látogatóba. Pedig igazán követhették volna az errefelé vezető csillagot, hogy hozzanak tömjént, mirhát, no meg aranyat. Sebaj! Kaptunk helyette havat.

Kiléptem az utcára, a szomszéd bácsi ahogy meglátott, már rögtön hangosan óva intett:
- Fiam jól öltözz fel, meg el ne rakd a nagykabátot még, mert a tavasz soká jön.
- Honnan tudja ezt olyan biztosra Pista bácsi? - kérdeztem.
- Ó, te gyerek! Hát fagy is van, meg havazott is! Ez a fránya szél még fújhatna, hogy legyen egy kis szerencsénk is idén. - válaszolta az öreg. - Na de gyere csak be egy pillanatra. Van egy kis feladatom a számodra.

Kinyitottam a kert kaput, mely hangos nyikorgással nyílt és csukódott. Morzsi a hang hatására kikandikált a kutyaólból. Amint meglátta, hogy én vagyok az, már szaladt is oda hozzám. Szegény kutyának fázott a mancsa, mert minden lépés után fura hangott adott ki magából. Nem is csodáltam, hiszen nekem is majd összefagyott a fenekem két térfele a kint repkedő mínuszoktól. Végig haladtam a csúszós járdán és egyenesen be a lakásba.

Jó idő volt bent. A búbós kemencébe már korán begyújtottak. Körbe néztem, majd észre vettem a gazdasszonyt, amint a sarokban ténykedik a szövőszékkel.
- Adj isten Rozika néni. - köszöntem hangosan.
Rám nézett és mosolyra húzta a száját.
- Menj a konyhába és igyál teát. - mondta nekem.
- Köszönöm, nem kérek semmit. - feleltem. - De ha megkérdezhetem, mit tetszik csinálni így korán reggel?
- Hajj fiam. Ha tudnád, mikor keltem. - válaszolta. Akárcsak nagymamám, Rozika néni is hajnalban már rég nekiállt az ebédnek, vagy valamit munkálkodott.
- Fonok. Na de, tudod hogy miért? - kérdezte.
- Fogalmam sincs, de ha elárulja.
- Tudod, jó anyám mindig azt mondta, hogy ezen a napon fonni kel, mert akkor hosszú lesz a kolbász. - mondta nekem.
Nem válaszoltam semmit, csak biccentettem a fejemmel egyet, hogy értettem. Éppen indultam volna a konyhába, hogy mégis lehörpintsek egy bögre csipkebogyó teát, mikor Pista bácsi szólított.
- Na gyere csak Lali. Itt vagyok a kamrában. - kiáltotta.

Beléptem a kis helyiségbe, melyben ketten pont elfértünk. Szalonna illat csapta meg orromat. Mikor körbenéztem, a nyál is összecsordult a számban. Szalonnák, kolbászok felakasztgatva, a polcon üvegekben befőttek, savanyúság, egyszóval minden, ami szemnek és szájnak ingere.
- A gyógyszeres doboz tetejéről szedd már le nekem a szentelt vizet. - mondta Pista bácsi. - Nem érem fel, a sámlira meg nem szeretnék felállni, a múltkor is leszédültem róla.
Felnyújtózkodtam és leemeltem a tetejéről a szentelt vizes flaskát. Kinyitottam, majd belenéztem az üvegbe. Kis búvárok úszkáltak benne.
- Na ezt is jól megáldotta ám a plébános! - kiáltottam fel. - Amúgy mire kell ez magának?
- Nekem ugyan semmire, de adok belőle a disznóknak, hogy ne legyen bajuk az idén. Meg a Morzsa is kap belőle. - felelte.
Ha a Morzsi azt megissza, megeszem a kalapom. Gondoltam magamban.

Rozika néni ezalatt felállt a szövő széktől, megfogott egy dobozt és a kezembe nyomta.
- Lebontanád a karácsony fát Lali? - kérdezte. - Csak ezért hívtunk be, meg a vízért.
- Hát persze, hogy segítek.

Odaléptem a fenyőhöz és egyenként elkezdtem szedegetni a díszeket. Némelyiket jobban megnéztem, hiszen öregebbek voltak nálam is. Egy - két szaloncukrot bekaptam, aztán folytattam munkámat. Közben eltöprengtem magamban. Ha lebontjuk a fát, akkor vele együtt kirakjuk a kuka mellé a szeretetet is? Olyan, mintha a halomba gyülekező fa melett, mit ilyenkor szokás lebontani és kirakni, a szeretet is ott várná a sorsát, hogy elvigye a kukás. Pedig aztán milyen jó lenne, ha bent maradna a lakásba, az emberek szívébe. Akárcsak a szönyegbe taposott tűlevelek. Ha megpróbálnának sokan szeretni, vagy nem félnének tőle, akkor lehet kicsivel jobb lenne. Ki tudja?

Ahogy végeztem elköszöntem, majd vissza sétáltam hozzánk, hogy reggelizzek. Utána pedig indultam iskolába, fejemben ezernyi gondolattal, ami a fa lebontása közben öntötte el elmémet...

Boldog Új Évet Kívánok!

Hát ismét eltelt egy év. Tele izgalmakkal, mosolyokkal, szerelmekkel, családdal, barátokkal. Néha fájdalommal és könnyekkel, de még mindig itt vagyunk és élünk.
Nem kívánok senkinek semmi mást, mint Békés Boldog Új Évet, tele szeretettel, élettel, szerencsével, pénzel, beteljesülő kívánságokkal!


Juci - Újévi lángban

Mint pásztortüzek egykor az alföldi éjszakában
Lobogjon a honszeretet újévi lángban!
Mutassa az utat, ragyogja be a Kárpátokat,
Ősi érzés őrizze az ősi határokat!

Dobbanjanak egyszerre hűséges magyar szívek!
Hangozzanak az éjszakában magyar énekek!
S míg igaz szavak csengnek egy igaz nép ajkáról,
Pihenjen meg a szép jövő drága Szent- Hazánkon!

Egy ország segítségért kiált, kérlek, halld meg Uram!
Hol nyomor vert tanyát, kilátástalanság és betegség,
Igazságos ítéleted sújtson rá, ki ezt tette,
S áldd meg újra és újra e vérző Nemzetet!

/Magyarerő/

Róth Lajos - Élned kell

Ősz vége volt. Az idő egyre jobban télbe fordult már. A természet haldokolt, levette pompás zöld és tarka ruháját. Minden barna, sárga, és majdnem kopár. Hűvös idő volt aznap. A nap fénye már nem ontott magából annyi meleget. A föld kihűlt, az állatok eltűntek. Csak egy kis cinege ugrált az egyik kopasz fa ágain. Csőrében volt valami. Biztosan valamilyen magot talált, ami nagy érték volt ilyenkor. Szükséglet az életben maradáshoz. Hirtelen neszre lett figyelmes. Mozdulata megdermedt, mintha veszélyt érzett volna. Talán egy éhes macska? Gondolta magában. De nem. Egy sötét alak volt az. Ugrott még kettőt - hármat, és mikor már az ember szinte a fa alá ért elröppent.

Egy férfi haladt végig a parkban. Egyedül, magányosan. Lábával szinte csoszogott, söpörte maga előtt az avart a salakos, dermedt úton. Hosszú fekete szövetkabátja már - már a talajt súrolta. Zsebre tett kezeit vékony testéhez szorította. Fejét sapka borította, mely mélyen a szemébe volt húzva. Tekintetét mereven a talajra szegezte. Gondolataiba mélyedt, kizárta elméjéből a külvilágot. Hamarosan egy padhoz ért, mely egy nagy diófa alatt helyezkedett el. Leült rá. Nekidölt a támlának és levette sapkáját. Arcán egy könycsepp gördült végig. A férfi összegörnyedt, kezeit a zsebéből az ölébe helyezte. Ringatni kezdte testét előre, hátra, majd hangos zokogásba kezdett. Hangja elveszett a csendben és a magányban.

Alkonyodott. A nap utolsósugarai még látszottak, megvilágították a férfi arcát. Téli szellő borzolta rövidre nyírt haját. Szemei kisírtak, vörösek voltak. Arcára a hideg pírt rajzolt, lehelete pedig mint a füst, úgy szállt tova. Egyre hűvösebb lett. A hó is elkezdett szállingózni. Fázott, vacogott. Már jó ideje ült egy helyben és nem csinált semmit. Gondolatai elhatalmasodtak felette, félelmet szültek benne. Tekintete nincstelenségről, reménytelenségről árulkodott. Egy fiatalember, kit megtört az élet. Elvesztett mindent és mindenkit. Egyedül maradt ebben a világban. Egyedül a félelmeivel, emlékeivel, a rémekkel melyek elől ide menekült.

Lement a nap. Sötétség vette körbe, ami lelkét is elöntötte. Suttogást hallott, mely erősödött. Kezeit a füléhez kapta, hogy megpróbálja kizárni a belső hangot. Nem sikerült. Rémképek villantak fel elötte szüleiről. Vérfagyasztó női sikoly hasított végig elméjén. Majd valaki hozzászólt:
- Tedd meg... Nincs hová menekülnöd a tetted elől! - mondta egy hang, a saját hangján.
A férfi tudta, eljött az idő. Véget vet életének. Nem tud abban a tudatban élni, hogy miatta haltak meg szülei és kedvese.
- Csak bátran! Nincs már semmi ezen a világon, mi itt tartana téged. - folytatta a hang.
A pisztolyt a homlokához emelte. Szemeit behunyta. Bátorságot szedett és meghúzta a ravaszt. A dörrenés messzire hangzott el.

Valami furcsa dolog történt. Nem halt meg. A golyó, mintha átrepült volna rajta. De nem! Valaki a kezét félre rántotta és még mindig fogta. Szemét kinyitotta, fényesség vette körül. Lassan oldalra pillantott, majd könnyei eleredtek. Egy másik férfi ült mellette. Szárnyai voltak, aranyos csillogása pedig szinte nappali fényességet csinált körölöttük. Angyal volt ki megmentette őt. A férfi átölelte az angyalt, a mennyei lény is körül fonta a karjaival. Szárnyaival betakarta. Melegség áradt szét benne, cseppet sem fázott már. Nem tudta, vajon él-e, vagy mégis sikerült lelőnie magát. Talán így jön érte a halál, vagy egy angyal kíséri el utolsó útjára. Gondolta. Mielött túlzottan belemerült volna gondolataiba, a lény megszólalt:
- Nyugodj meg, élsz. - minden egyes kimondott szava békét és szeretetet sugárzott - Még nem jött el a te időd, élned kell. Tudom, most magad okolod az autóbaleset miatt, de az nem a te hibád volt. A szüleid sem hiába vesztették ott életüket. Hidj nekem. Ők most jó helyen vannak, akárcsak a kedvesed. Azt akarják, hogy élj...

Ahogy az angyal jött, úgy el is tűnt. A férfi kis idő után felállt, megfogta a pisztolyt és odalépett egy kukához. Belenyúlt, majd kivett belőle egy szatyort. A fegyvert belecsomagolta és visszadobta a szemetesbe. Sapkáját ismét a szemébe húzta, kezeit zsebre vágta és eltűnt a fák között a sötétben. Bár a férfi nem látta, ott maradt még mellette az angyal, és követte hazáig...

Karácsony gyerek szemmel!

Ilyen a karácsony gyerek szemmel! Lapföldön, a Mikulás lakhelyén, ahol annyi fény és szeretet van...

Szepi - Karácsonyi ima...

Áldott szép lesz a Szenteste,
állj meg Barátom egy percre,
hunyd be kérlek a szemed,
s hipp-hopp, ott leszek Veled.

Dúdoljuk együtt a "Mennyből az angyalt",
azután üljük majd körbe az asztalt,
suttogjuk el az ünnepi áldást,
s kérjük Urunktól a megbocsájtást
vétkeinkre és bűneinkre,
gondoljunk szeretteinkre,
kiket az égi fenyő alatt,
nem bánt már többé az egy gondolat.
Ők fentről küldenek fejünkre áldást,
mert elfeledtek minden bántást,
mit a földön kaptak tőlünk,
imádkoznak ők is értünk.

Örülök annak, hogy élünk,
az igaz, hogy nincsen pénzünk,
van Családom, van hű Párom,
van sok kedves jó Barátom,
van két jóságos Szülém,
fényt küldött az ég felém.

Mennyi dolog vár még rám?
Van nemzetem, van Hazám,
értük tenni akarok,
igaz kis porszem vagyok,
de ha többen összefogunk
szebb lehet a mi világunk.
Együtt erősek leszünk,
jobb lehet az életünk.

Legyen áldott szép Karácsony,
süljön a hús szénparázson,
gyertyafényes fenyőfákon,
csilingeljen édes álom.

Angyal szálljon a szobán át,
lebbentse meg fehér szárnyát.
Szárítsa fel könnyeinket,
adja vissza a hitünket.

Itt állunk a fa alatt,
dicsőítjük az Urat!
Reményünknek szárnya nőtt.
Adjon Isten szebb jövőt!

/Magyarerő/

Róth Lajos - A mi karácsonyunk

Ismét elhatároztam, hogy tollat ragadok. Leírok mindent a naplómba, mely pár hónapja a kezem ügyébe sem akadt. Egyedül porosodott a polcon azt figyelve, hogy mit tevékenykedek. Már hiányzott nagyon az írás. Annyi dolgom volt, az idő pedig oly kevés mindenre. Így hát se egy vers, se egy történet nem született pennámból. A folytonos rohangálás, az aggódás szinte teljesen felemésztett belülről. Kis híján elvitték házunkat, minden egyszerre ment tönkre, édesapám eltörte a kezét emiatt két havi táppénzre ítéltetett, és még sorolhatnám sorban a családra zúduló problémákat. Megoldásuk szinte csak rám hárult, és még hárul is. Szívesen segítek, de egyedül nem tudok. Elfáradtam! Mamám és keresztanyám, no meg barátaim lelki támasza azért sokat dobott rajtam. Sok ember már nem úgy néz rám mint régen. Nem tudok mit kezdeni ezzel a dologgal. De a legfőbb problémám, hogy itt a karácsony. Itt állok egyedül, pénz nélkül, még az iskolámat sem tudom befizetni. Inkább ételt veszek, hogy a család ne éhezzen mert nem maradna pénz ennivalóra. Apu fizetése sajnos nem elég öt emberre a mai világban.

Utálom a karácsonyt! Sokan elvárják, hogy ajándékot kapjanak. Mindenki csak költekezik, közben az ünnep teljesen értelmét veszti. Én soha nem kaptam nagy ajándékot. Gyerek koromtól kezdve mindig csak jelképesen ajándékoztuk egymást és örültünk, ha egyáltalán van fenyőnk, meg valami étel az asztalon. Mamiéknál sem volt másképp. Ők húslevest és mákos gubát vacsoráztak, a fenyő helyett pedig fenyőág díszítette a szobát. A szaloncukrot maguk csinálták, ahogy a díszeket is. Legnagyobb örömnek pedig az számított, ha volt fenyőfa és együtt voltak. Én is mindig csak annyit kívántam a Jézuskától, hogy legyen együtt a család. Ma pedig, ha megkérdezi valaki otthon vagy mamáéknál, hogy mit kérek karácsonyra elgondolkodok, majd válaszolok. - Nincs szükségem semmire, csak rátok! De ha ennyire vásárolni akartok (elmosolyodok, tudván, hogy nincs is miből), akkor egy szelet hússal vagy hallal többet vegyetek nekem szentestére a vacsorához. Amúgy is, amit kérnék, az teljesíteni nem tudjátok! - Felmerül a kérdés: Mi az amit nem tudnak teljesíteni? ANYU! Legyen újra közöttünk.

Most lesz a harmadik karácsony, hogy anyu nem lesz velünk, és most lesz az első szenteste amit azóta otthon töltünk. December 19.-én halt meg. Remek kis karácsonyi ajándék volt mindenki számára. Először lett volna teljesen együtt a család az ünnepekkor. Fehérváron Mamával és Stüncivel töltöttük volna. Nagyon készültünk rá. Teljesült volna a kívánságom, de a halál közbeszólt. Túl korán csapott le kaszájával. Kis civódás után mama mellett döntöttünk. Borzalmas ünnep volt, könnyek és csengőszó között. Írtó rossz napjainkat éltük. Soha nem felejtem el! Aztán telt múlt az idő, még egy karácsony mamával és keresztanyámmal, mely már valamivel jobb hangulatban telt.

Az idei sem lesz más, aminek örülök, mert nagyon szeretem őket. Viszont, hogy a szenteste otthoni légkörben lesz, ráadásul anyu nélkül, ez nagy előrelépést jelent mindenki számára. Anyu jelenléte betöltötte a légkört, ő hozta meg a hangulatot mindenki szívébe. Most együttesen próbáljuk meg átvenni a helyét. Ez természetesen lehetetlen, azért azt az érzést megpróbáljuk felidézni magunkban. Szegényes lesz a vacsora. A fa is mű lesz, alatta sem lesz semmi (Na jó. Azért egy - egy pólót hoz mindenkinek a Jézuska), de a mi ünnepünk lesz. Már két - három nappal előtte apu megsüti a finom ünnepi sajtos pogácsáját, hugi pedig valami krémes sütit csinál. Én és a fiúk takarítunk, hogy a kis "barlangunk" szépen nézzen ki és a fának is legyen helye. Vasárnaptól csütörtökig, minden nap meggyújtjuk az Adventi koszorún a gyertyákat. A láng fénye megerősíti bennünk a várakozást, az összetartást. Békét és nyugalmat hoz a lelkünknek. Minden úgy fog menni, ahogy régen. Remélem!

Csütörtök este látom, hogy én és apa sütünk, főzünk, hugi megterít, a fiúk türelmetlenek. Vacsorázunk, utána a fiúk felpróbálják az ajándék pólóikat, éneklünk, beszélgetünk. Én személy szerint a kezembe fogok egy könyvet és beleásom magam. A többiek mellettem addig TV-znek, a szokásos karácsonyi sablon műsorokon mulatnak. Nyugalom, béke és csend van. Együtt vagyunk. Élvezzük egymás közelségét. Nem is kell semmi más...

Hát ilyen nálunk ez az ünnep. Szerény, viszont mégis a mi karácsonyunk. Mindig ilyen volt, valahogy nem vágytunk soha ennél nagyobbra. Ennyivel is beértük. Azt mondom szebb dolog nincs is, mint mikor a testvéred a barátod, a gyereked fogja a kezed, az unokád mosolyog rád. Felbecsülhetetlen ajándéknak tartom! Talán ez a pár nap erre lett hívatva, csak az emberek nagy része elfelejtette ezt régen. Nem is csűröm csavarom tovább a szót, nem is kívánok már mást, csak:

Vigyázzatok magatokra Mama, Stünci, Apu, Zsuzsi, Szabi, Ati, és a család többi része. Gyerekkori barátaim, Dávid, Jocó, Peti, Petya. Kedves Doktornő (Niki), ki mindig megjelensz mint egy őrangyal! Magyarerős barátaim, Gyali.hu-s barátaim, és még sorolhatnám. Mind, kik mellettem áltatok. Angyalok fénye és dallama aranyozza be nálatok a szentestét, és az ünnepet.

Békés Boldog Karácsonyi Ünnepeket kívánok mindenkinek!

Róth Zsuzsanna - Kéretlen ajándék

Hideg, és csípős volt a reggel. Még világítottak az utcán a fények, amikor útnak indultam Édesanyámmal. Minden csendes és nyugodt volt, karácsonyi hangulat telepedett meg a házak között. Az udvarok gyönyörű fényárban úsztak, és az embert eltöltötte a boldogság mikor rájuk pillantott.
Már éreztem a számban Nagyi csodálatos kalácsának ízét, a fahéjat és narancsot, mire csupán csak pár napot kellett várni. Elmerültem a gondolataimban, hatalmas levegőt vettem, és Édesanyámra pillantottam. Békésen ízlelgette ő is a levegőből áradó szeretet halovány sugarait. Rám pillantott, megszorította a kezem, egy csókot nyomtam a hidegtől piros arcára, és komótosan ballagtunk tovább a falu kicsiny utcáin. Az egyik házból egy idős néni intett ki, és egy mosollyal üdvözölt minket, majd csatlakozott társaságunkhoz.
Ennyit még nem nevettem, gyermekkorom eseményei egyszerre elevenedtek fel előttem, ahogy anyukám csak mesélte és mesélte a csintalanságokat, amit testvéreimmel követtem el. Eszembe jutott, amikor kirándulni indultunk a közeli erdőbe, és bátyám kitalálta bújócskázzunk. Míg a szüleim előkészültek az ebédhez, pakolták ki a padokra a finom falatokat, a három fiúval eltűntünk a hatalmas fák lombjai között. Emlékszem a két kisöcsim egy-egy bokorba bújtak be, de nekem nem volt az elég, felmásztam egy fára, és nagy csendben voltam. Nem találtak meg, így elkezdtek egyre nagyobb hanggal keresni. Mivel nem jött válasz elindultak vissza fele, hátha meg akartam őket tréfálni, és ott hagytam őket. Egy ideig még nyugodtan ültem a fán, de úgy megrázta egy hatalmas szél fergeteg az ágakat, hogy lehuppantam a földre. Sajgott mindenem, de hát be kellett látnom, ezt a játékot elvesztettem. Lógó orral ballagtam hát vissza a táborba, ahol bizonyára már vártak a finom falatokkal. Csak arra tudtam gondolni, hogy leestem, fáj minden tagom, és persze a korgó pocimra. Emlékszem, az a korgás roppant hangos volt, még nevetgéltem is rajta, de aztán rá kellett jönnöm, nem a hasam, hanem az ég szakadt rám. Futásnak eredtem, rohantam ahogy csak bírtam, de nem találtam meg őket. Vissza fordultam, de ismét senki. Mintha a föld nyelte volna el őket. Egyre gyorsabban hullott alá az eső, én pedig rettentően fáztam. Út közben emlékeztem, hogy volt egy kis zug, ami alá bebújhatnék, míg el nem áll. Pár perc séta után meg is találtam. Óvatosan bedugtam a fejem és megnéztem van-e bent valaki, majd mikor észleltem, hogy a sarokban lógó pókon kívül senki más, behúzódtam menedékébe. Borzasztó volt hallgatni, ahogy kopogtak a hatalmas cseppek a tetőn. Félelemtől, és a hidegtől eltorzult arccal kuporodtam az egyik sarokba, számolni kezdtem az előttem heverő faleveleket. A következő emlékem márcsak az volt, ahogy Édesanyám felemel, és kedvesen mondja: "Többet nem akarlak elveszíteni kisasszony!"
Ez a mondat járt a fejemben "...nem akarlak elveszíteni kisasszony!" Az ajkaim is mozogtak, de mégsem tudtam mit mondanak. Hírtelen torkomba ugrott a szívem, nem kaptam levegőt, és sós csepp gördült végig az arcomon. Hatalmas koppanással érkezett le a friss hóba. Az imént mosolygó néni, most komolyan nézett rám, átölelt, és rázkódott. Nem értettem mi történt. Egyre világosabbak lettek a képek. Hatalmas kék fények cikáztak a szemem előtt, Édesanyám a földön hever, és két férfi felette térdel. Törékeny testén a hatalmas nyomások meglátszódtak. Még hidegebb lett, és vadul hullott a hó. Mellkasára egy plédet terítettek, és úgy folytatták, megpróbáltak életet lehelni a testbe. Néztem minden egyes mozdulatot, minden kis rezdülést, de nem jött válasz. Nem mozdult meg. Vajon mi történt? Nem történhet ez így. Az orvos felállt, majd felém fordult. Szép lassan elindult felém. Elengetem a néni kezét, és hátráltam. Lassan lépegettem hátrafele. De nem menekülhettem. Utolért. Megfogta arcom, tekintetébe vonta, és lassan ismételte a szavakat:
-Sajnálom, részvétünket szeretnénk kifejezni kicsilány! - mélyen a szemembe nézett, letörölte a könnyeim, és elfordult.
Ennél borzasztóbb ajándékot elképzelni sem tudtam. Az agyam kattogott. Azon gondolkodtam, hogyan mondom el a testvéreimnek? Mi lesz ezután velünk!? Zokogásba törtem ki, nem érdekelt sem fagy, sem hideg lerogytam a földre, és Édesanyám kabátját szorongattam. Nagyon fáztam, de nem foglalkoztam vele. A hó teljesen ellepte ruházatom, de mintha meg állt volna az idő. Az arca volt előttem, az arc amit soha el nem feledtem. Ahogy mosolygott rám mikor az utcán sétáltunk reggel. Csak mi és senki más. Könnyem ráfagyott az arcomra, de csak vártam...nem mozdultam. Vártam, hátha felkel. Vártam, hogy a most halványkék színben tündöklő arca ismét kipirosodik. De nem! Mind ez csak elmém szüleménye volt. Többé nem kel fel. Soha.
Még vártam pár percet, erőt vettem magamon. Elindultam azon az úton, ahonnan reggel még együtt jöttünk. De most nem járt át a szeretetet, nem éreztem a fahéj bódító illatát, nem vártam a kalács édes ízét. Csak a fehér, kietlen tájat láttam. Rápillantottam a kis kapura, ami tizenhét éve fogadott. Most nem hívogatott melegével, de beléptem,s elnyelt a mélység, és a kapu örökké zárva maradt.

Most december 19.-én volt 2 éve, hogy édesanyám meghalt! Ezt a kis történetet húgom írta az emlékére...

Tarcsai Szabó Tibor - És a Télapónak ki ad ajándékot?

- Kapusi bácsi! Kapusi bácsi! Már csak egyet alszunk, és itt a Télapó! - rontott be lelkesen a kis ház ajtaján Boglárka.
- Szervusz, kislány! - köszöntötte az öregember, elnézően mosolyogva Boglárka szeleburdiságán. - Gyere ide és mesélj, mit kértél a Télapótól!
Boglárka fürgén odaszaladt az öreg Kapusihoz, és kényelmesen az ölébe fészkelte magát.
- Nagyon jó voltam az idén - mondta, és ujjain számolni kezdett. - Jól tanultam, jól is viselkedtem, sokat segítettem anyunak és apunak, mindig szót fogadtam - itt egy kicsit megakadt a felsorolásban -, vagy legalábbis majdnem mindig - helyesbített -, de azért igazán jó voltam, és ... és most biztosan megkapom, amit szeretnék...
- És mit szeretnél?
- Egy csodálatos, nagy babát. Akkora mint én - tárta szét apró kezeit a kislány - gyönyörű szőke haja van, kék szeme, és ... és meglátod, nagyon megszereted majd te is.
- Aztán arra gondoltál-e már, hogy a Télapónak ki ad ajándékot? - kérdezte váratlanul Kapusi bácsi.
- A Télapónak? - csodálkozott Boglárka. - De hát neki nem kell ajándék, hiszen tele van a puttonya mindenfélével. Azt vesz ki belőle magának, amit csak akar.
-Azért az nem úgy van ám, Boglárka! A Télapó egész évben gyűjti a sok ajándékot a gyerekeknek, tömi tele a puttonyát. A végén aztán semmi sem marad neki, hiszen nem magáért gyűjtöget, hanem a gyerekek örömére. Te szeretsz ajándékot kapni, Boglárka?
- Igen, nagyon!
- Na látod! Szegény Télapó is biztosan örülne, ha valaki gondolna rá. De hát a Télapónak ki ad ajándékot!? - ismételte meg a kérdést Kapusi bácsi, és mosolygó szemmel, várakozva nézett a kislányra, aki láthatóan elgondolkodott a hallottakon.
- Szegény Télapó! - mondta kisvártatva Boglárka. - Tényleg nagyon rossz lehet neki!
- Gondold csak el - folytatta az öreg -, milyen magányos lehet a Télapó egész évben. Még a gyerekek se gondolnak rá, csak ilyenkor, amikor ajándékot várnak tőle! Aztán ha megkapták - el is felejtik hamar, mintha ott se járt volna.

- Jó estét, Kapusi bácsi! - nyitott be az ajtón váratlanul egy magas, bajuszos fiatalember, furcsa, kis zöld kalapban. - Mit szól, milyen szép fehér telünk van! Így aztán biztosan idetalál a Télapó a szánjával, igaz-e kislány?
- Szervusz Kálmán! - köszöntötte az öreg. - Mi járatban erre, hol még a madár sem jár? Legfeljebb csak ilyen pelyhes kiscsibe - pillantott Boglárkára szeretettel.
- Csak benéztem, hátha meggondolta magát a festmény ügyében.
- Nem eladó! - rázta meg a fejét Kapusi bácsi.
- Ugyan már, minek az a téli tájkép magának, mikor itt van az igazi, hamisítatlan hórengeteg! Csak ki kell néznie az ablakon!
- Mondtam már neked Kálmán, hogy ez emlék apámtól. Ez az utolsónak festett képe maradt csak meg az egész gyűjteményből. Ezt pedig nem adom el.
- Hát, ha mégis meggondolná magát, csak szóljon! Tudja, hogy bármikor jó árat adok érte - mondta a fiatalember, majd megemelte kalapját és távozott.

- Milyen képről beszéltetek? Megnézhetem? - ugrott fel Boglárka.
- Gyere, megmutatom.

A szomszéd szobában Boglárka még sosem járt. Egyszerű kis szobácska volt, középen, a fal mellett egy öreg, rozoga ágy terpeszkedett méltóságteljesen, felette egy festmény, díszes keretben. A kép egy téli tájat ábrázolt. A szikrázó hóval borított fenyőfák büszkén ágaskodtak az ég felé, s a magasból letekintve őrizték a fehérben pompázó dombokat. Boglárka meghatottan álldogált az ágy lábánál, egy kopott karosszék mellett. Kezét az öregember tenyerébe csúsztatta, s halkan suttogott.
- De hiszen ez a Télapó otthona! - és szinte hallani vélte a rénszarvasok húzta szán dallamos csengőit.
- Bizony! - mondta Kapusi bácsi. - Ha ránézek erre a képre, nekem is gyakran eszembe jut a Télapó. Néha úgy érzem, mintha én ülnék a szánon, s száguldanék csilingelve, egyenesen ide... a gyerekekhez...hozzád... - Na, elég az ábrándozásból! - váltott hirtelen hangnemet az öregember. - Ideje hazamenned! Gyere, elkísérlek! Gyorsan sötétedik, édesapád már biztosan vár.
Valóban, Boglárka apja a kertkapuban álldogált.
- Adjon Isten, jó estét! - üdvözölte meleg hangon Kapusi bácsit, s eszébe jutottak szülei, akik hajdanán ugyanígy várták őt téli estéken a ház előtt. Mert az öreg Kapusi bizony őt is a térdén ringatta valamikor, s ő hosszú, boldog estéket töltött nála, csodálatos történeteit hallgatva.
- Jó estét neked is, fiam! Aztán mit hoz a Télapó ennek a kis fruskának? - bökött Kapusi bácsi a házba szaladó kislány felé. - Mert nagyon várja ám a holnapot!
- Tudom - sóhajtott Boglárka édesapja. - Egy óriási babára vágyik. Nagyon csalódott lesz szegény, mert sajnos nem vehetjük meg neki. Tudja Kapusi bá, a gyárnak nehezen megy, kevés a munka, és hát meg kell néznünk alaposan, mire költjük a pénzt. Ilyen drága babára sajnos most nem telik. Talán jövőre.
- Pedig hát szomorú lesz a kisasszony a hőn áhított baba nélkül - mondta elgondolkodva Kapusi bácsi. - De talán a Télapó majd megkönyörül rajta - tette hozzá rejtélyesen. - Na, minden jót fiam, és nyugodalmas jó éjszakát!
- Minden jót! - búcsúzott az édesapa is, és szeretettel nézett a lassan elbicegő öreg után.

"Gondolkoztál-e már azon, hogy a Télapónak ki ad ajándékot?" ötlöttek föl hirtelen Kapusi bácsi egykori szavai. Eszébe jutott az a hosszú, emlékezetes éjszaka, amikor órákon keresztül faragta a Télapónak szánt sípot. De régen is volt már!

- Képzeld! - fogadta a felesége, mikor belépett a házba. - Ez a lány a fejébe vette, hogy ajándékot készít a Télapónak! Talán azt hiszi, hogy így biztosan megkapja a babát.
Az édesapa elmosolyodott.
- Hagyd csak, hadd csinálja! Legalább megtanulja, hogy nemcsak kapni jó, de ajándékozni is legalább akkora öröm.

Boglárka nagy odaadással dolgozott egész éjjel. Egy rajzlapot vett maga elé, és a Télapó otthonát, a fehéren szikrázó, havas tájat festette meg. A kép közepén ott pompázott a rénszarvasok húzta szán, rajta a vidáman integető, piros ruhás Télapóval.
Mikor elkészült, óvatosan belegöngyölte a képet a csizmájába, és a csillogóra tisztított lábbelit a ház ajtaja elé tette.

Másnap reggel Boglárka izgatottan rohant öreg barátjához.
- Kapusi bácsi! Kapusi bácsi! Nézd csak, megkaptam a babát!
- Igazán gyönyörű - dicsérte az öregember. - Majdnem olyan szép, mint te vagy.
Boglárka titokzatosan odahajolt Kapusi bácsihoz. - Én is készítettem ám egy ajándékot a Télapónak! Hogy ne érezze olyan egyedül magát! De most szaladok! - mondta, és már fogta is a kilincset. - Megmutatom a többieknek is a csodálatos babámat! Csókolom! - intett, és már ott sem volt.

Az öreg Kapusi derűsen nézett az önfeledt kislány után. Egy darabig még álldogált az ablakban, gyönyörködött a behavazott tájban, majd hálószobájába ment és kedvenc karosszékébe telepedett. Pillantását az ágy fölötti falra vetette.
A falról hiányzott a kép.
Helyében egy gyermeki elfogulatlansággal festett papírlap függött: egy téli táj, középen a vidáman integető Télapóval.
- Hosszú ideje ez a legszebb teled, Télapó! - suttogta maga elé Kapusi bácsi, és a meghatottság könnycseppei lassan gördültek alá évgyűrűktől barázdált arcán.


Tarcsai Szabó Tibor honlapja

Mindenkiben él egy hős...

Róth Lajos - Hős

Csend lett. Elhalkult minden körülöttem. Napok óta semmi nesz, semmi érzés nem férkőzik elmém legmélyebb katlanában feketén lángoló bugyrába. Oda, ahol azt a sok rosszat tartom fogva. Totális a nyugalom, a harmónia, és minden rendben. Kívülről persze ezt mindenki így láthatja. De belülről ösi harcát vívja ott sárkányom és a bátor hős. A hős aki soha nem adja fel, még halálában sem. Egy ordítás hallik ki onnan. Keservesen szól, mint az özvegyek sirató éneke. Messzire visszhangzik, viszont senki nem hallja. Egyedül én. Segítő kezem nyújtanám, ha tudnám.

Sajnos nem lehet, már késő. Hősöm megölte a sárkányt, a gonosz pusztítót. Titáni küzdelmükben lezuhantak a katlanba, ahonnan még senki nem tért vissza élve. A bátor harcos hiába győzedelmeskedett a rossz felett, száműzte magát az alsó világba. Olyan helyre, hol félelem költözik minden ember szívébe. A gondolatok megelevenednek és vadászni kezdenek. Mikor az utolsó fénysugár is kialszik, vaksötét lesz. Sötét és hideg. Magára marad, levadásszák, majd úgy végzi mint a többiek. Gyerekorom hősei. Mikor meghaltak, utolsó küzdelmüket ott vívták lent ők is. Halálukkal együtt valami végleg véget ért. Magukkal vittek a sírba mindent, ami meghatározta életem. Feledésbe merültek. Nevükre már nem is emlékszem, csak azt tudom, hogy értem küzdöttek.

Miután eltűntek végleg, egy új szakasz kezdődött életemben. Új hős lépett mindig a színre. Naív voltam, hiszen mindtől a megváltást vártam. Azt vártam, hogy majd győzedelmeskedni fog valamelyik és kiragad engem ebből az egészből. És most, mikor végre legyőzte valaki azt a gonosz sárkányt, ismét életét kellett áldoznia értem. Hallom még hangját, bár egyre halkul. Hozzám beszél, kiált. - Ne add fel soha! Én itt lent utolsó vérig fogok küzdeni. Magammal viszek pár árnyat, mielött ők ragadnának el engem. Ne feledd el szavaim! Nincs szükséged több hősre! Jól jegyezd meg, a hős te vagy! Mindvégig te voltál! Nyisd ki a szíved és járj... BAJNOK... - elhallgatott! A katlan bezárult. Utolsó szavai még a fülemben csengenek.

Vaksötét lesz elmém minden szegletében, míg egy kis pirosan lángoló valami végig nem szárnyal benne. Egy főnix az. Dalra fakad. Szívszorító, gyönyörű éneke az elmúlásról mesél. Tesz egy pár kört, végül lángra lobban. Zuhanni kezd, fénye bevilágít mindent. Tollai hamuvá válnak, teste elporlad. Pernye lengi be a levegőt. Kis hamukupacot hord össze belőle a szél a talajon. Valami parázslik. Hirtelen felvillan, szinte megvakulok. Miután látásom kitisztul, meglepődötten állapítom meg, hogy ezúttal nem egy hős lép ki a halomból mint mindig. Hanem én állok ott. Lassan rájövök ez azt jelenti, hogy felnőttem. Itt én vagyok a hős, a bajnok. A fenevad pedig az élet. Ez a csata gigászi lesz és hosszú. A végkimenetel csakis tőlem függ. Hát akkor keressük meg azt a sárkányt...