Fehér karácsony (karácsonyi dalok)

Ha nem is lesz idén fehér a karácsony, attól még lehet szép! A következő videókat kis hangulat csinálónak tettem fel! Fogadjátok (hallgassátok) szeretettel!

Róth Lajos - Szenteste, Sárkány, Mikulás!

Csendes volt az este. Kint havazott, bent forralt bort szürcsölgettünk, és vártuk a vacsorát. Feszülten hallgattuk, ahogy Anyu, Mama,Stünci, és Hugi csörömpöltek az edényekkel. Szívem szerint kifutottam volna a konyhába, hogy belekóstoljak mindenbe,de úgyis bezavartak volna a szobába. Türelmesen vártunk. Végignéztem az arcokon, amiken csepett sem látszottak a türelem jelei. Ati és Szabi a TV-t bámulták. Bugyuta karácsonyi műsor ment benne, közben nevetgéltek és megjegyzéseket tettek: - Mikor lesz már kész? Éhesek vagyunk! - Apu csititgatta őket, hogy már nem kell sokat várni.De ők annál inkább hangoskodtak, és mondták tovább kis megjegyzéseiket. Nevetve figyeltük őket Papával, aki a fotelágyon ült. Egyszer csak felállt, majd a szekrénybe nyúlt valamiért. Csillagszórók jelentek meg a kezében. A két kisebb (akik azért már nem olyan kicsik) felugrottak, majd megragadtak egy egy csillagszórót. Apu lekapcsolta a TV-t, majd mikor a csillagszórók felvillantak, a villanyt is. Fényük bevilágította a szobát. Csodálatos látvány volt. Jó érzés töltött el újra és újra és újra. Soha nem volt még ilyen nagy karácsonyi hangulat bennem. A csillagszórók kialudtak, a konyhából megszűnt a csörömpölés. Egy alak jelent meg az ajtóban. Felkapcsolta a villanyt. Hugi volt az, arcára mosoly ült ki.- Kész a vacsora. - szólalt meg, majd gyorsan
visszarohant. Mi is megindultunk a szobából. A két kicsi előre rohant,utánuk papa ment. Apu előre engedett engem. Ahogy beléptem a konyhába, megcsapott a sült hús ínycsiklandozó illata. Összefojt a nyál a számban. Gazdagon volt megterítve az asztal. Díszes tányérok voltak kirakva, a hátsó szélén az adventi koszorú díszelgett. Mögöttünk a kályha biztosította a meleget. Az ablakdíszek csillogtak, a lámpán levő ág pedig ontotta magából a fenyő illatot. Karácsonyi hangulatom a tetőfokára hágott.
Mindenki helyet foglalt, majd csend lett. Anyu megjelent egy szép, és egészséges almával. Kést ragadott,majd felszeletelte annyi részre ahányan ott voltunk. Majd megszólalt: - Tudjátok-e miért esszük ezt meg? - hangzott a kérdés. Mindenki csendbe volt. Tudtuk, hogy miért, de senki nem szólalt meg, csak bámultuk anyut. - Azért, mert ez szimbolizálja az összetartást a családban. - szólalt meg anyu kisvártatva. Miután mindenki megette a saját részét, Mama az egyik edény fedelét leemelte, és merőkanalat merített bele. Halászlé volt benne. Kiszedett mindenkinek egy adagot, majd mohón nekiláttunk a vacsorának. A második fogás finom krumplipüré volt rántott hússal, rántott combbal. A savanyúság kis tálakon volt elhelyezve.A beszélgetés folytonos volt. Mindig is ezt szerettem ezekben a családi összejövetelekben. Mégis karácsonykor ez sokkal másabb volt a megszokottnál. Mikor már mindenki végzett, Stünci kirohant az előtérbe, majd nagy tálca süteménnyel jelent meg újra. A tálca roskadozott a sütik súlya alatt.
Volt rajta mézeskalács, amit még mi diszítettünk ki. Volt rajta métereskalács, melyet Stünci sütött. Volt rajta Zserbó, melyet Mama csinált nekünk. Volt rajta Gesztenyés tekercs, melybe anyu, beleadta szívét lelkét. Persze volt ott még sokminden
más is, de ezek fogytak el legelőször.
Úgy éreztem, szétdurran a hasam. Nagyon sokat ettem, és nagyon jókat is. Befejezte lassan mindenki az evést. A kicsik megrohanták a nagyszobát. Odabent állt a karácsonyfa, félhomályba. A fényt egyedül a ráaggatott izzók biztosították. Csodaszép volt a fa. Biztosan azért tűnt annak, mert együtt diszítette az egész család. Mikor felkapcsoltam a villanyt, minden szem a fa alá szegeződött.
Nagy halom ajándék feküdt alatta. A kicsik megrohamozták a fát. Arcukra hatalmas mosoly ült. Úgy tépték le a csomagolást a nekik szánt ajándékokról. Apu, én, Mama, és anyu úgy döntöttünk, hogy mi csak holnap bontjuk ki az ajándékainkat.
Személy szerint lefekvéshez készültem. A nagyszobában aludtunk mi fiúk. Ott aludt velünk Apu, meg Papa is. A többiek valami karácsonyi filmet néztek a TV-ben, de erre már csak félálomból emlékszem. Hamar elértem álomföldre. Egy tompa zajra riadtam fel. FÜleltem, hátha megint meghallom. De semmi nem hallatszott sehonnan. Egyszer csak szárnyak suhogását véltem felfedezni. Felkeltettem Atit, meg Szabit. Mellényt vettünk magunkra, papucsot húztunk a lábunkra. Kinyitottuk a bejárati ajtót, majd kirohantunk a térdig érő hóba. A tetőn egy fehér sárkány foglalt helyet. Méltóság teljesen nézett le ránk hatalmas szemeivel. Mintha mosolygott volna. Egy piros alak jelent meg nemsokára mellette, mely rámászott a hátára. Ő is lenézett ránk, és integetni kezdett. Vissza intettünk neki, majd ráismertünk. A mikulás volt az. De sárkányháton? Szabi felkiáltott: - Te vagy az Mikulás? - Az alak csak nézett minket, és ennyit szólt: - Boldog karácsonyt gyerekek, és jó éjszakát!
Azzal megrántotta a gyeplőt, a sárkány pedig pár szárnycsapással a levegőbe emelkedett. Kitisztult az ég, és telihold volt. A sárkány és Mikulás a hold irányába indultak el. Addig néztük őket, míg el nem tűntek az égbolton. Csodaszép karácsony volt!

KÍVÁNOK MINDENKINEK, KELLEMES KARÁCSONYI ÜNNEPEKET! /Lollipop/

Anyu emlékére

Ma van 1 éve annak, hogy ez megtörtént. Híre nem csak engem, családom, barátaim, de még a hozzám közel álló embereket is megrázta. Édesanyám lelke elhagyta ezt a földet, és remélem, nagyon boldog odafent! Tudom, sőt érzem, hogy óvó tekintete mindig figyel minket. Vigyázza lépéseinket.

Elmentél tőlünk, nem látunk többé,
de szívünkben itt leszel mindörökké.
Tudom már nem gyötörnek a földi gondok,
kívánom: légy odafent örökké boldog

Csukás István - Istenke, vedd térdedre édesanyámat
Istenke, vedd térdedre édesanyámat,
ringasd szelíden, mert nagyon elfáradt,
ki adtál életet, adj neki most álmot,
és mivel ígértél, szavadat kell állnod,
mert ő mindig hitt és sose kételkedett,
szájára suttogva vette a nevedet.
Én nem tudom felfogni, hogy többé nincsen,
s szemem gyöngye hogy a semmibe tekintsen,
hová a fény is csak úgy jár, hogy megtörve:
helyettem nézzél be a mély sírgödörbe,
próbálkozz, lehelj oxigént, tüdőd a lomb!
Nem is válaszolsz, kukac-szikével boncolod,
amit összeraktál egyszer végtelen türelemmel,
csak csont, csak por, ami volt valamikor ember,
mivel nem csak Minden vagy: vagy a Hiány,
magadat operálod e föld alatti ambulancián.
Mi mit nyel el a végén, fásultan szitálod
a semmiből a semmibe a létező világot,
anyát és gyereket, az élőt a holtat,
s mert Te teremtetted, nem is káromolhat,
csak sírhat vagy könyöröghet, hogy adj neki békét,
nem tudjuk, hogyan kezdődött, de tudjuk a végét;
én sem káromollak, hallgasd meg imámat:
Istenke, vedd térdedre édesanyámat.

Horváth Gergely - Egy kósza lélek
Engedd el azt,
ki rég menne már,
Hisz a búcsúra,
oly régóta vár.

Két lét közt,
hová a halál hívta,
Csak te tartod ott,
a reménybe bízva.

Hogy mindez álom,
csak ébredni kell,
S ezért nem szakadt
még tőled el.

Elvesztetted egyszer,
s nem akarod többé,
Pedig az emlékek,
nem válnak köddé.

A szívedben hordozd
és köszönd meg hát,
Hogy eddig figyelt,
s vigyázott rád.

Lelkeddel lelkét
emeld a fény felé,
Hagy járuljon most,
már istene elé.

Antóni Sándor - Az én jóanyám
Az én anyám nem hordott ékszert, nem divatolt,
Egész életében becsületesen dolgozott.
Család és a munka, ez volt mindene,
Szórakozni nem volt pénze, se ideje.

Kirándulás vele, az volt az igazi,
Együtt mentünk a mezőre dolgozni.
Hol felesen és sokszor harmadába,
Biztatott bennünket jóanyám egyfolytába.

Vártuk a harangszót délben, hogy ehessünk,
Zsíros kenyér hagymaszárral, ezt ehettük.
Pihentünk egy kicsit a nagy fa árnyékába,
Hogy erőt gyűjtsünk ismét délutánra.

Sokat gondolok szegény jóanyámra,
Aki átdolgozta az életét egyfolytába.
az élet kálváriáját, ő igen csak megjárta,
Bele is fáradt szegénynek keze, lába.

Én mindenért köszönettel tartozok néki,
A végtelen tisztességét tudom felidézni.
Nem volt igényes, de nem is lehetett,
Mindent megtett, amit lehetett.

Vele sírtunk, vele nevettünk,
Megosztott mindent közöttünk.
Fényképét kezembe veszem és nézem,
Ma is előttem van végtelen szerénysége.

Az én jóanyámra sokat gondolok,
Néha, néha álmomban meg is láthatok.
Sajnos az álom gyorsan tovaszáll,
Csak az emléke marad utána már.

Az én anyámat felejteni sohasem fogom,
Míg a síron túl is vele maradok.
Soha sem felejtem el szép szavát, mosolyát,
Tiszta szívből kérem a poraira a Jóisten áldását.

Róth Lajos - Angyali üzenet
Csak ültem egy padon, a csillagokat néztem,
ekkor valami fényes dolog átsuhant felettem.
Nézelődtem, de nem láttam mi lehetett,
egyszer csak valaki megérintette a kezemet.

Ránéztem, és meglepődve láttam,
egy angyal volt az, aranyos ruhában.
Szárnyát összehúzta, és rám nevetett,
Még soha nem láttam ilyen szépet.

Kezével felém nyúlt, arcom érintette,
szemembe nézve mesélni kezdett.
Csengő hangja elmondta nekem,
Mennyire szeretik anyut odafent.

Nem kell aggódnom, nem kell félnem,
Jó helye lesz odafent tényleg.
Onnan fentről néz majd minket,
Óvja minden egyes lépésünket.

Amint az angyal ezt elmondta nekem,
Szárnyát kitárta, s felemelkedett,
Jó éjt puszit küldött az arcomra,
én pedig a padon merültem álomba.


!!!SZERETTÜNK ANYU, ÉS MINDIG IS SZERETNI FOGUNK!!!

A szeretet "instalálása"

Aranyos és elgondolkodtató.... :)



Mennyire igaz...

David A. Berman - Az élet tollvonásai

Tegyük fel, hogy valakitől kap ajándékba egy vadonatúj, szépen író tollat. Azt azonban nem tudja, mennyi tinta van benne. Előfordulhat, hogy már az első próbálkozás során kifogy, de az is lehet, hogy olyan mesterművet (vagy műveket) alkot vele, mely örökéletű lesz, s megváltoztatja a dolgok menetét. Nem tudhatja, mielőtt ki nem próbálta. A játékszabályok szerint valójában soha nem fogja megtudni. Próbáljon szerencsét!

Igazából arra nincs szabály, hogy bármit is csinálnia kell. Megteheti azt is, hogy tudomást sem vesz a tollról, és hagyja, hogy a polcon,
vagy a fiókban heverjen, amíg magától ki nem szárad. Ha azonban mégis
úgy dönt, hogy használni fogja, mit tenne vele? Miféle szabályok
szerint játszana? Hosszú-hosszú ideig csak tervezgetne, mielőtt papírra vetné az első
szót? Olyan alapos és átfogó tervet készítene, hogy az írásra már nem
is maradna ideje? Vagy egyszerűen csak kézbe kapná a tollat, és
azonnal a dolgok közepébe vágna, hogy aztán a szavak viharában
küszködve sodródjon ide-oda? Megfontoltan és óvatoskodva írna, mintha tudná, hogy a toll bármelyik percben kifogyhat, esetleg úgy tenne, vagy azt hinné (vagy úgy tenne,
mintha azt hinné), hogy a toll patronja örökre telve lesz, és mindig
készen áll arra, hogy írjon vele? Miről regélne? A szerelemről? A gyűlölködésről? A szórakozásról? A gyötrelmekről? Az életről? A halálról? Semmi különösről? Bármiről?
Azért körmölne, hogy kizárólag magának szerezzen örömet? Vagy
másoknak? Vagy önmagának, azáltal, hogy másoknak ír?
A mozdulatai bizonytalanul reszketők, vagy kihívóan bátrak lennének? A
betűi kackiásak vagy egyszerűek volnának?
Írna egyáltalán bármit is? Bár a kezében tartja a tollat, a szabályok
szerint nem muszáj írnia. Vázlatokat készítene? Ákom-bákom betűkkel,
szórakozottan firkálgatna? Vagy rajzolgatna?
Szigorúan a vonalas lap keretein belül maradna? Vagy tudomást sem
venne a határvonalakról, s inkább úgy tenne, mintha üres lapra írna?
Léteznek egyáltalán azok a vonalak?

Sok mindent figyelembe kell vennünk, nemde bár?!
Most tegyük fel, hogy valakitől kap ajándékba egy életet...

Gyermekdalok jogásznyelven :D

1) Figyelem! Sürgősen megkérünk minden házzal rendelkező puhatestűt, hogy ingatlanát záros határidőn belül hagyja el, az annak külső felszínén keletkezett, és azóta is folyamatban lévő tűzeset miatt. A károsultakat folyékony és félig megszilárdult tejipari termékekkel kártalanítjuk, amelyek együttes mennyisége egyelőre két napi fejadagot tesz ki.

2) Megkérünk mindenkit, aki lépéseit nem tudja az általunk megadott ritmushoz koordinálni, ne álljon sorba este az üzemi konyhán, mivel számukra rétest biztosítani nem áll módunkban. Emellett felhívnánk viszont a figyelmet az említett táplálék pozitív tulajdonságaira, valamint arra, hogy Honvédségünk számára kifejezetten ezt az ételtípust írják elő a hivatalos szervek.

3) Mivel a körzetünkben észlelhető csókák csípése madárinfluenzával
fenyegethet, valamint látásában korlátozott kiskorú varjak jelenléte
is aggodalomra adhat okot, gyermekünk keresztanyja két lóerős
járművéért küldetett. Meg kell azonban tagadnom ezt a kérését, mivel e
közlekedési eszközt szintén potenciális veszélyforrások, pontosabban
tollas baromfi(a)k foglalták el.

4) Teljesen felújított, eredeti meghajtással rendelkező
nosztalgiavonat indul a második vágányról Kanizsa állomásra.
Megerősítjük, hogy a vonat a kanizsai pályaudvarra megy. A szerelvény
elején az irányítási funkciókért a gépész-menedzser felel, ő az, aki a
szerelvényt hajtó mozdony irányvektorát és sebességét meghatározza.
Más források szerint vonatkísérőként az utolsó kocsiban tartózkodik az
a töltött tésztaféleség, amelynek feje táplálkozásunk egyik
legfontosabb gumós gyökérnövényévé alakult.

Tanulj meg szeretni!

Írtam egy verset, mely a gonosz, kapzsi, és másokat kizsákmányoló, szeretni nem tudó emberekhez szól! Olvassátok szeretettel!

Tanulj meg szeretni

Két perc alatt romba dönthetsz egy világot,
megsemmisíthetsz egy érzelmet,
elveszíthetsz egy számodra fontos barátot.

Láthatsz minden egyes szemben érzelmet,
minden egyes szív mely érted égett,
azokban is ébreszthetsz bánatot és félelmet.

Megéri neked ily sok rosszat, gonoszat tenni,
az ember így is folyton pusztít,
neked muszáj ennyi mindent romba dönteni?

Jó érzés egy érző szívvel kegyetlenül játszani,
kihasználni teljesen azt a szívet,
majd tetteiddel összetörni, a sárba tiporni?

Életedben megbántottál igazán sok embert,
szavaddal, s minden tetteddel,
megaláztad őket, de védekezni egy sem mert!

Oly nagy a hatalmad, mert pénzed rengeteg,
s hiába is próbálnál bármit,
nem tudnád összetörni az én erős lelkemet!

Ellenállnék neked, mert hiába van hatalmad,
az én szívem sokkal erősebb,
s szeretetben milliószor gazdagabb nálad!

Tanácsolok valamit, s ha ezt megfogadod,
elhiheted hát nekem,
hogy soha többet nem lesz semmilyen bajod.

Nem fognak utálni és nem fognak gyűlölni,
ha kedves leszel mindenkivel,
kitárod a szíved és megtanulsz mosolyogni.

Akkor átfog téged valaki egyszer majd ölelni,
pénzed, s hatalmad eldobod,
megtanulsz végre te is majd szeretni!

Ezután megleled egyetlen párod a világban,
barátok vesznek újra körbe,
s rádöbbensz ez az élet mennyire hibátlan!


Miután megírtam a verset és máshol is publikáltam, érkeztek rá visszajelzések, hogy az élet azért nem ennyire rózsaszín. - Én nem "rózsaszínben" látom a világot. - Mondtam nekik, és válaszul írtam egy másik verset!

Ha képes vagy arra...

Ha képes vagy arra, hogy értékelj egy mosolyt,
Ha képes vagy arra, hogy értékelj egy szép szót,
Ha képes vagy arra, hogy önzetlenül adj, s ne kérj,
Ha képes vagy arra, hogy bátorítsd ki mindentől fél,
Ha képes vagy arra, hogy belásd minden bűnödet,
Ha képes vagy arra, hogy leküzd minden félelmed,
Ha képes vagy arra, hogy igazán tudj valakit szeretni,
Ha képes vagy arra, hogy te is önfeledten tudj nevetni,
Ha képes vagy arra, hogy kinyitod a lelked, s szíved,
Akkor meglásd még neked is összejöhet ez az élet!

Képek a sötétség birodalmából

A sötétség olyan félelmetes dolog. De mint mindenben, ebben is van szépség, csak észre kell venni azt az oldalát. Ez a videó bemutatja a sötétség gonosz és (világos) csodálatos művészi arcát!

Versek a barátságról...

Horváth Gergely - Egy barát

Van oly kérdés, mire nincsen válasz,
S van oly lépés, mihez nincsen támasz.
Magadra maradsz, midőn az idő dönteni kész,
S a sok feléd nyúló kéz, mind elvész.
Nem marad más, csak egy mosolygós tekintet,
Ki ha baj volt, önzetlenül, eddig is segített.
Nézz át a kezek fölött, hogy lásd, ki van veled, ki az kit ne bánts.
Vak voltam eddig, én is, már bánom,
Hisz a kezek fölött most is, a te arcod látom.



Koki Diána - Közöttünk élő Angyalok

Vannak Angyalok akik
Kétségtelenül közöttünk élnek.
Mosolyukban melegség lappang,
S békére lelnek tőle a szívek.
Szemeik csillagként ragyognak
Vissza rám vagy éppen rád.
És elillan a keserűség, félelem,
S minden mi nyomaszt vagy bánt.
Egyetlen érintésüktől szertefoszlik
A didergető hideg, lelki téli csapadék,
Láthatatlan szárnyak nélkül léteznek,
Szavaikban ott rejlik a vigaszt nyújtó menedék.

Nekem is megvannak a saját
Angyalaim, bár Ők nem tudnak róla
Milyen hatalmas gyógyító erőket
Birtokolnak, csak vezetnek a helyes útra.
Soha az életben nem leszek képes
Meghálálni mindazt, amiket értem tettek,
Sem azt, hogyha a szükség hozta,
Ők mellettem voltak és mindenben segítettek.
köszönöm Nektek, hogy láthatatlan
Szárnyaitok alatt olykor megpihenhettem!
köszönöm aranyhajú, kék szemű barátnőméknek,
A Földre hullott Angyalaimnak, kik végigkísérik az életem!



Török László - Egy igaz barát

Egy igaz barát megérti szavad,
Ha rosszul döntesz új esélyt ad,
Ha támasz kell, ő segít neked,
Mindenhova elmegy veled,
Ha a barátság nagyszerű,
Megköszönni egyszerű.
Ha legközelebb neked köszön,
Mondd azt neki hogy köszönöm!



Mihályi Réka - Ha sírsz...

Ha egy nap megint elfog az érzés,
ha kevés a válasz, több a kérdés,
Amikor csak zenélnél, vagy írnál,
Azt érzed, most jobb lenne, ha sírnál.

Gondolj arra én ott vagyok veled,
Én vagyok most is a másik feled.
Letörlöm tisztán hulló könnyeid,
Vigasztallak, olvasom könyveid.

Ott csücsülök az ágyadon Veled,
Mosolygok Rád és fogom a kezed.
Elmondhatod, hogy most éppen mi bánt,
Szeretném, hogy ne érezd a magányt!

Veled leszek mindig, itt vagy messzebb,
Veled, ha rossz az élet, vagy ha szebb,
Most, Mindig és Örökké egy dalban,
A zongorán egy eltévedt hangban.

A sorok között, amiket írtam,
A könnyekben, amiket én sírtam,
A levegőben szállok melletted,
A hangom is szól valahol benned.

A lila betűkben a zöld után,
Mikor más egy síróra néz bután,
Ha nem hallgatnak meg és sír a lelked,
Ott leszek Veled és átölellek!



Szabó Tünde - Igaz barát

Szívetek egyszerre dobban,
A lelketekben egy dallam szólal.
A bú titeket sose el nem kapna,
Mert minden nap a barátságtok legszebb napja.

Az igaz barát, olyan mint egy hűséges madár.
Nem száll tovább,
Akkor sem, ha a többiek otthagyták,
A szárnyaszegett árva fiókát.



Róth Lajos - Mire jók a barátok

Benne voltunk minden jóban,
Kiáltunk egymás mellet, minden bajban,
Együtt csináltunk minden hülyeséget,
Nagyobb korunkban néztük a jó nőket.

Most is együtt vagyunk,
Még mindig egy tálból falunk,
Megosztjuk egymás közt a piát,
Már nem iszunk annyit, hogy ezt mind kihányd.

Mellettem voltatok minden bajban,
s még mindig közösen gondolkodunk, ha gond van.
De tudnod kell, hogy a kezemet nyújtom,
A ti gondotok, az én gondom.

Ha szemetekbe nézek, látom az őszinteséget,
kis füllentés, az még nem a végzet.
De tudjátok jól, hogy megbocsájtok,
Akkor nem lennénk barátok.

Elfogadjuk egymást, ahogy van,
Hisz erről szól minden ebben a dologban.
Szinte testvérek vagytok, a legjobb barátok,
ha ritkán látjuk egymást, hiányoztok.

Örülök neki, hogy megismerhettük egymást,
Örömteli szívvel idézem fel a sok bulit, lógást,
az összes veletek eltöltött vidám órát, s napot,
amikor magunk mögött hagytunk mindent, ami bántott.

Történetek a szeretet birodalmából 4.

Novellasorozatom folytatása

Már jó ideje haladhattam a levegőben, de semmi nem történt. Se az angyal nem tűnt fel újra utat mutatva nekem, se nem éreztem semmi különleges szeretetet ami felhívta volna a figyelmemet. Mintha az emberek elfelejtettek volna szeretni.

Hatalmas széllökés ingatott meg, miközben repültem. Sötét fellegek kezdtek el gyülekezni, melyek elborították az eget. A világosságot sötétség kezdte felváltani. Az eső is eleredt, mintha dézsából zúdították volna. Kénytelen voltam leszállni és gyalog folytatni az utamat. Egy kisebb mezőn landoltam. Gondoltam magamban, nem ártana lepihenni egy kicsit, meghúzni magam a vihar elől. Hisz oly régóta vagyok úton és mégsem fáradok, de olyan jól esne pihenni valamennyit. Egy kisebb fa odvába vackoltam be magam. Pont befértem ide, majd körülnéztem odabent. Kicsit nyirkos volt a hely, de nagyszerű menedéket nyújtott az itt lakó mókusoknak. Mókusmama éppen farkával takargatta kicsinyeit és a vihart bámulta. Rám nézett apró ijedt szemeivel, de megnyugtattam, hogy nem kell félnie tőlem. Lesütötte fejét, majd kis kobakját a mókuskák közé dugta.

Hallgattam a monoton zuhogást amit az eső csinált. Néztem, hogy hullik alá milliónyi kis csepp a földet öntözve. Furcsa érzés lett rajtam úrrá, melyet utoljára ember koromban éreztem. Álmos lettem. Ahogy elnyomott az álom, emlékképek jöttek elő álmomban. A saját halálom képei. Már szinte nem is emlékeztem rá, hogy is volt, most mégis oly élénken jelent meg előttem mintha pár napja történt volna. Éjszaka volt. Motoron ültem, mögöttem pedig a kedvesem. Senki másom nem volt ezen a földön, túl korán vet el tőlem mindenkit az élet. Ő volt mindenem, már csak érte éltem és a hasában fejlődő kis magzatért, a gyerekemért. Hazafelé tartottunk, az autó éppen szervízben volt. Nem is haladtunk gyorsan, és nem is szabálytalankodtunk. Éppen zöldet kaptunk az egyik kereszteződésben amikor áthaladtunk rajta. Oldalról egy autó vágodott belénk. Még időben észrevettem, és fékeztem. Hátratoltam kezem, és kedvesem lelöktem a motorról, hogy az ő és a magzat életét mentsem. Magamat már nem tudtam menteni. A motor feldőlt, majd az autó átgázolt rajtam. Számomra a helyszínen megszűnt az élet. Kívülről szemléltem akkor már mindent.

- Neeeee!!! – kiáltotta a lány. Vérző fejjel feküdt az aszfalton. Könnyei öntözték a helyszínt.

Járókelők rohantak oda. Az egyikük mentőt hívott. De már késő volt a motoros számára. Vére az utat teljesen beborította. A lány felakart állni, de törött lába nem engedte, hogy mozogjon. Könnyei csak záporoztak és ordított. Kezeit a halott felé nyújtva jajveszékelt. Sokkot kapott, de úgy tűnt fej és lábsérüléssel megúszta. A mentők szirénázva megérkeztek. Nyugtató injekciót adtak neki, majd berakták az autóba. Odalépett az egyik a férfihoz, akiből már rég kiszállt az élet.

- Szegény szerencsétlen. – mondta a mentős. Majd visszaszállt a mentőautóba és szirénázva tovább álltak.

Felriadtam álmomból. Az eső egészen elállt. Ismét virított a nap, megvilágítva és aurát adva a rétnek. Csodaszép látvány volt. Elköszöntem a mókusmamától és kicsinyeitől, majd kiléptem az odúból. Még maradtam kicsit megcsodálni a rétet, majd ismét felemelkedtem. Egy újabb érzés kerített hatalmába.

- Szeretet! – állapítottam meg.

Mostmár tudtam merre folytassam utam. Elszálltam és eltűntem az égbolt végtelen kékségében…

Mese egy fáról

Volt egyszer egy kicsit fa, amit a kertész és a felesége ültettek. Nem telt el sok idõ, és máris lehetett látni, amint az elsõ zöld hajtás szelíden kibújt a földbõl. A fa, ami tulajdonképpen még egyáltalán nem volt egy igazi fa, elõször pillantotta meg a Napot. Érezte levélkéjén a Nap sugarainak melegét, és feléje nyújtózott. Köszöntötte a maga módján, boldogan hagyta magát beragyogni és csodaszépnek találta, hogy a világon van és növekszik.
- Nézd csak, hát nem kedves a mi fánk? Szólt a kertész a feleségéhez.
- Igen, kedvesem, ahogy mondod, egy szép fa.
A fa elkezdett növekedni, nagyobb és magasabb lett, mindig tovább nyújtózott a Nap felé. Érezte a szelet és az esõt, élvezte a meleget és a biztos talajt a gyökerei körül, és boldog volt. Valahányszor a kertész és a felesége eljöttek, hogy megnézzék, megitassák vízzel és szép fának nevezzék, jól érezte magát. Mert valaki szerette õt, ápolta, gondozta és vigyázott rá. Nem volt egyedül a világon. Így megelégedetten növekedett magának, és nem is akart semmi mást, mint élni és növekedni, érezni a szelet és az esõt, a földet és a napot, azt, hogy szeretik, és õ is szeretni akart másokat. Egyik napon észrevette a fa, hogy különösen jó volt egy kicsit oldal felé nõni, mert onnan jobban sütött a Nap a leveleire. Most azért egy kicsit balra kezdett nõni.
- Nézd a mi fánk ferdén nõ! - mondta a kertész. Mióta szabad a fáknak ferdén nõniük, és méghozzá a mi kertünkben? Pont a mi fánk! Hozd csak az ollót, hogy egyenesre nyessük a fát!
A fa keservesen sírt. Az emberek, akik õt eddig olyan szeretettel gondozták, akikben bízott, levágták ágait, amelyek közelebb voltak a Naphoz. Ettõl kezdve nem nyújtotta ágait a nap felé.
- Ugye milyen jó kis fa a miénk?
- Bizony kedvesem, igazad van, a mi fánk jó fa.
A fa elkezdte érteni a dolgot. Ha azt csinálta, ami kedvére volt és örömet okozott, akkor szemmel láthatóan rossz fa volt. csak akkor volt kedves és jó, ha azt tette amit a kertész és felesége elvártak tõle. Ezért aztán egyenesen fölfelé nõtt, és vigyázott arra, nehogy még egyszer ferdén nõjön.
- Nézz oda, a mi fánk szégyentelen gyorsasággal nõ a magasba. Illik ez egy igazi fához?
Gyorsan elküldte feleségét az ollóért, hogy visszavágja az ágakat. ezen az éjszakán nagyon sokáig sírt a fa. Miért vágták le csak úgy az ágait, amik nem tetszenek a kertésznek és feleségének? A fa dacos lett. Nos jó, ha a magasba nem lehet, akkor majd széltébe. Majd meglátják, mire mennek vele. Végülis, õ csak növekedni akart, érezni akarta a napot, a szelet, a földet, örömre vágyott, és örömöt akart adni. Bensejében egészen pontosan érezte, hogy a növekedés helyes dolog. Így hát most oldalágakat hajtott.
- Hát ezt nem tudom megérteni - morgott a kertész - képzeld csak a mi fánk egyszerûen csak széltében növekszik. Illik ez?
- Ezt nem engedhetjük meg neki. Újból helyre kell nyesnünk.
A fa már nem tudott sírni, nem volt több könnye. Abbahagyta a növekedést. Már nem volt öröm számára az élet. Mégis, úgy tûnt, most tetszik a kertésznek és feleségének. Ha az egész már nem is okoz igazi örömöt, de legalább szeretik. Így gondolta a fa. Sok évvel késõbb arrafelé járt egy kicsi leányka az apjával. Közben a fa felnõtté vált, a kertész és felesége büszkék voltak rá. Igazi, tisztességes fa lett belõle. A kicsi leányka megállt a fa elõtt.
- Apa szerinted is szomorúnak látszik ez a fa?
- Nem tudom, amikor kicsi voltam, mint te, még én is láttam, hogy egy fa örül vagy szomorkodik. De ma már ezt nem látom.
- A fa tényleg szomorúnak látszik, biztosan senki sem szereti igazán. Nézd csak, milyen rendesen nõttek az ágai. Azt hiszem, egészen másként akart volna nõni, és ezért szomorú most.
Amikor a leányka látta, hogy senki sincs a közelben, gyöngéden simogatni kezdte a fa kérgét. Közben halkan suttogta: „Én szeretlek téged, fa. Veled vagyok. Ne add föl, kedves fa!” Együtt élték át, ahogy a fa nagyon óvatosan, elõször félénken és tétován, majd kicsit bátrabban, végül erõteljesen növekedni kezdett. Telve életörömmel görbén lefelé növesztette ágait, mintha elõször csak hajladozni akarna, és ki nyújtóztatni a tagjait. Azután oldal irányba növelte ágait, mintha az egész világot a karjaiba akarná zárni, majd a magasba, hogy mindenkinek megmutassa, milyen boldognak érzi magát. A kertész és felesége alig hittek a szemüknek, mégis csendes örömmel figyelték, ahogy a leányka mindenért megdicsérte a fát, amit csak növesztett magán. Legjobban a leányka örült, hogy az õ fája mindazoknak akik megcsodálták, bátorságot és kedvet adott az élethez.

Képes idézetek, versek

Mese arról, ki hogyan szeret

Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar, hisz szeretik.
Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar, hiszen szeret.
Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia kell, éppen mert szeret.
Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia kell, éppen mert szeretik.
Van, akinek számára a szerelem határos a gyűlölettel.
Van, akinek számára a szerelem határos a szeretettel.
De van olyan is, aki a szerelmet összetéveszti a szeretettel, s nem
érti, hogy mások feleletül a gyűlölettel tévesztik össze a szerelmet.
Van, aki úgy szeret, mint az országútra tévedt nyúl, amely a
fénycsóvák csapdájába esett.
Van, aki úgy, mint az oroszlán, amely széttépi azt, amit szeret.
Van, aki úgy szeret, mint a pilóta a várost, amelyre bombáit ledobja.
Van, aki úgy, mint a radar, amely a repülők útját vezeti a levegőben.
Van, aki békésen szeret, mint a kecske, amely hagyja, hogy megszopja
az éhező kisgyerek.
Van, aki vakon, mint a másikat alaktalanságába nyelő amőba.
Van, aki esztelenül, mint az éjszakai lepke a lángot.
Van, aki bölcsen, mint a medve a téli álmot.
Van, aki önmagát szereti másban, s van, aki önmagában azt a másikat,
akivé maga is válik általa.

Somlyó György

Versek az elmúlásról...

Elmentél tőlünk, nem látunk többé,
de szívünkben itt leszel mindörökké.
Tudom már nem gyötörnek a földi gondok,
kívánom: légy odafent örökké boldog


Horváth Gergely - Egy kósza lélek
Engedd el azt,
ki rég menne már,
Hisz a búcsúra,
oly régóta vár.

Két lét közt,
hová a halál hívta,
Csak te tartod ott,
a reménybe bízva.

Hogy mindez álom,
csak ébredni kell,
S ezért nem szakadt
még tőled el.

Elvesztetted egyszer,
s nem akarod többé,
Pedig az emlékek,
nem válnak köddé.

A szívedben hordozd
és köszönd meg hát,
Hogy eddig figyelt,
s vigyázott rád.

Lelkeddel lelkét
emeld a fény felé,
Hagy járuljon most,
már istene elé.

Kovács Klaudia - Utolsó sorok
Gondolkoztam azon, mit írhatnék Neked
Neked, kit a legjobban szeretek.
Szeretnék elköszönni végleg és örökre,
Mert az életem fonala a végéhez közeleg.

Hogy megértsd, mit gondolok mikor e sorokat írom,
Csak annyi a válasz: már nem bírom!
Te vagy ki boldogságot életembe hozott,
De sajnos téged is itt kell hagynom!

Nem akarok sokat írni e versbe
Így csak az van hátra hogy végleg elköszönjek!
Kérlek engedj el, hisz én már nem ide tartozom,
Várnak engem a másik oldalon,
De szívem örökké Érted dobog!!!


Csukás István - Istenke, vedd térdedre édesanyámat
Istenke, vedd térdedre édesanyámat,
ringasd szelíden, mert nagyon elfáradt,
ki adtál életet, adj neki most álmot,
és mivel ígértél, szavadat kell állnod,
mert ő mindig hitt és sose kételkedett,
szájára suttogva vette a nevedet.
Én nem tudom felfogni, hogy többé nincsen,
s szemem gyöngye hogy a semmibe tekintsen,
hová a fény is csak úgy jár, hogy megtörve:
helyettem nézzél be a mély sírgödörbe,
próbálkozz, lehelj oxigént, tüdőd a lomb!
Nem is válaszolsz, kukac-szikével boncolod,
amit összeraktál egyszer végtelen türelemmel,
csak csont, csak por, ami volt valamikor ember,
mivel nem csak Minden vagy: vagy a Hiány,
magadat operálod e föld alatti ambulancián.
Mi mit nyel el a végén, fásultan szitálod
a semmiből a semmibe a létező világot,
anyát és gyereket, az élőt a holtat,
s mert Te teremtetted, nem is káromolhat,
csak sírhat vagy könyöröghet, hogy adj neki békét,
nem tudjuk, hogyan kezdődött, de tudjuk a végét;
én sem káromollak, hallgasd meg imámat:
Istenke, vedd térdedre édesanyámat.

Édesanyám, nagypapám és mások emlékére kik közel álltak hozzám!!!
!!!HIÁNYOZTOK!!!

A Sziget

Volt egyszer nagyon régen egy sziget, ahol emberi érzések éltek: a Vidámság, a Bánat, a Tudás és még sok más, így a Szeretet is. Egy napon az érzések tudomására jutott, hogy a sziget süllyed. Ezért valamennyien előkészítették hajóikat és elhagyták a szigetet. Egyedül a Szeretet akart az utolsó pillanatig maradni. Mielőtt a sziget elsüllyedt, a Szeretet segítségért imádkozott.
A Gazdagság egy luxushajón úszott el a szeretet mellett.
A szeretet megszólította:
- Gazdagság, el tudnál vinni magaddal?
- Nem, nem tudlak! A hajómon sok aranyat, ezüstöt viszek, itt nincs már hely számodra!
Így hát megkérdezte a Szeretet a Büszkeséget, aki egy csodaszép hajóval közeledett:
- Büszkeség, kérlek! El tudnál engem is vinni?
- Nem Szeretet, nem tudlak elvinni! - Válaszolt a Büszkeség, - itt minden tökéletes, és Te esetleg árthatnál a hajómnak!
Hát, a Szeretet megkérdezte a Bánatot is, aki éppen előtte hajózott el:
- Bánat, kérlek, vigyél el magaddal!
- Oh Szeretet !- mondta a Bánat- Én olyan szomorú vagyok, de egyedül kell maradnom a hajómon!
A Vidámság is elhúzott a Szeretet mellett, de olyan elégedett és boldog volt, hogy meg se hallotta szeretet kérését.
Hirtelen megszólalt egy hang:
- Gyere Szeretet, én elviszlek téged!
Aki megszólalt, egy öregember volt. Szeretet olyan hálás volt és olyan boldog, hogy elfelejtette megkérdezni az öreg nevét. Amikor földet értek, az öreg elment. A Szeretet úgy érezte, sokkal tartozik neki, ezért megkérdezte a Tudást:
- Tudás, meg tudod mondani, ki segített nekem?
- Az Idő volt- mondta a Tudás.
- Az Idő?- kérdezte a Szeretet. Miért segített rajtam az Idő?
A Tudás válaszolt: - Mert csak az Idő érti meg, hogy milyen fontos az életben Szeretet!

Gyökössy Endre - Boldogságok

BOLDOGOK, akik tudják, miért élnek,
mert akkor azt is megtudják majd, hogyan éljenek.
BOLDOGOK, akik összhangban vannak önmagukkal,
mert nem kell szüntelen azt tenniük, amit mindenki tesz.
BOLDOGOK, akik csodálkoznak ott is, ahol mások közömbösek,
mert örömös lesz az életük.
BOLDOGOK, akik tudják, hogy másoknak is lehet igaza,
mert békesség lesz körülöttük.
BOLDOGOK, akik nevetni tudnak önmagukon,
mert nem lesz vége szórakozásuknak.
BOLDOGOK, akik meg tudják különböztetni a hegyet a vakondtúrástól,
mert sok zavartól kímélik meg magukat.
BOLDOGOK, akik észreveszik a diófában a bölcsõt, az asztalt és a koporsót és mindháromban a diófát,
mert nemcsak néznek, hanem látnak is.
BOLDOGOK, akik lenni is tudnak, nemcsak tenni,
mert megcsendül a csöndjük és titkok tudóivá válnak. Leborulók és nem kiborulók többé.
BOLDOGOK, akik mentség keresése nélkül tudnak pihenni és aludni,
mert mosolyogva ébrednek fel és örömmel indulnak útjukra.
BOLDOGOK, akik tudnak elhallgatni és meghallgatni,
mert sok barátot kapnak ajándékba és nem lesznek magányosak.
BOLDOGOK, akik nem veszik túl komolyan önmagukat,
mert környezetük megbecsüli õket.
BOLDOGOK, akik figyelnek mások hívására anélkül, hogy nélkülözhetetlennek hinnék magukat,
mert õk az öröm magvetõi.
BOLDOGOK, akik komolyan tudják venni a kis dolgokat és békésen a nagy eseményeket,
mert messzire jutnak az életben.
BOLDOGOK, akik megbecsülik a mosolyt és elfelejtik a fintort,
mert útjuk napfényes lesz.
BOLDOGOK, akik jóindulattal értelmezik mások botlásait, akkor is, ha naivnak tartják õket,
mert ez a szeretet ára.
BOLDOGOK, akik gondolkodnak, mielõtt cselekednének, és imádkoznak, mielõtt gondolkodnának,
mert kevesebb csalódás éri õket.
BOLDOGOK, akik el tudnak hallgatni, ha szavukba vágnak, ha megbántják õket, és szelíden szólnak,
mert őseik nyomában járnak.
BOLDOGOK, akik mindebbõl meg is tudnak valósítani valamit,
mert életesebb lesz az életük.

Képek a fény birodalmából

Saját készítésű videóm

Zene: Lighthouse family - High

Képes idézetek, versek

Köszönet a képes idézetekért: Gipsi Queennek (CanadaHun)

A hernyó története

Egy mese arról, hogy mi történik, amikor feladjuk az ellenállásunkat a változásokkal szemben, és csak lazán megengedjük, hogy megtörténjen:

Csupán egy tudatlan hernyó volnék? Nem! Csak egy életunt kövérség, akinek elege volt a fa leveleinek felzabálásából. Úgysem jó semmire az. Meddig nőjek még? Minek? Kinek? Elegem van...
Persze zabálhatnék még az élvezet kedvéért, de mire jó az? Úgyis csak nőnék tovább, hogy aztán még éhesebb lehessek. Ez volnék csupán, egy zabálógép? Na neeeem... Ebből elegem van! Ezt nem vállalom tovább! Végzek magammal, így döntöttem.
Mivel szőrös vagyok, így a hangyáknak nem kellek. Élet ez így? Még meghalni sem tudok. A tegnap levetettem magam egy szélső levélről... és? Még csak meg sem ütöttem magam. De nem adtam fel! Még tegnap visszaindultam erre a fára! Csak azért, hogy a rigók, a fekete kaszások jobban lássanak a lemenő nap fényében. De a halálmadaraknak sem kellettem. Pedig azt hittem, hogy a sárga-fekete csíkos ruhám miatt tuti észrevesz majd valamelyik! Észre is vettek, de az utolsó pillanatban mégis mindegyik meggondolta magát. Nem értem miért... Pedig igazán ízletes lehetek ilyen szép nagy kövéren. Valami hibádzik...
Sebaj, akkor gondolkodjunk. Abban úgyis jó vagyok! Értek én mindent!!!
Az azért elszomorít, hogy nem kellek senkinek sem, és még meghalni sem tudok...
És akkor jött az ötlet, egyet tudok csupán a zabáláson kívül: szőni! Ígyhát gubót szövök. Legyen ez a koporsóm! Itt békésen megfulladhatok és nem zavar, nem tántorít el senki sem. Nem is fognak rámtalálni, épp ezért a hullámat sem fogják meggyalázni. Igen, ez így jó lesz. Ennek örülök. Mégsem egy buta és szőrös, nagy kövér hernyó volnék! Úgy látszik, az én életem értelme az volt, hogy tudatosan haljak meg. Legyen hát!
Azzal begubódzott. Jó erősen rögzítette koporsóját egy szélvédett faágon. Csak lógott és várt. Várt és várt. Mégsem fulladt meg. Ezt is elrontotta valahol, és nem értette. Cserbenhagyta még az oly bölcs gondolatai is, amire eddig mindig számíthatott. Pedig azt hitte, mindent tud az életről.
Nagyon elkeseredett.
Feladta.
És akkor elkezdődött valami.
Mégsem úgy történt, ahogy eltervezte.
Két héten keresztül, egy teljesen megmagyarázhatatlan változáson ment keresztül, amibe semmi beleszólása sem volt. Nem számítottak gondolatai sem. Csak befelé figyelt. Mást úgysem tehetett. Szinte külső szemlélőként nézte végig saját testének teljes átalakulását. Nélküle történtek a dolgok. Aztán ez is megállt. És csak akkor eszmélt, hogy mintha kinőtte volna valamiféleképp a koporsóját!
De tanult a leckéből. Nem akarta megérteni mindenáron a dolgokat többé. Csak követte vágyait, érzéseit. És most ki akart törni. Kíváncsi volt arra, hogy mivé változott. És nem érdekelte többé az, hogy miért!
Belül is más lett.
Feltörte a koporsó fedelét és kimászott.
Fájdalmas volt az első nyújtózás.
Hatalmas szárnyai lettek, ami örömétől egyre csak tovább nőttek és feszültek. A reggeli szikrázó napsütés megszárította csillogó sárga-fekete mintás szárnyait. Aztán meglátogatta a régi jó barátja is, az éhség. De most nem az a görcsös zabálási vágy lett úrrá rajta, hanem valami édes nedűre vágyott. Érezte a szellőben az illatát. Valami színes tarkaságok felől jöttek a fű közül.
Nem gondolkodott, csak élvezte a létezést, és azt a szellő játékát, amivel először vitorlázott a nektárjukat kínálgató virágok felé...

Egyszer mi is megöregszünk

Egy indiai legenda szerint egy ferfi minden nap a falu szélére járt vízért egy új és egy régi edénnyel.
Az öreg edény már meg volt repedve, csorgott a víz belőle és a hazafelé úton a fele kifolyt. 2 éven keresztül minden nap ugyanazt az utat tette meg a férfi.

Az új edeny büszke volt, a teljesítményére és tudatában volt annak, hogy teljes mértékben megfelelt arra, amire keszitették. Míg az öreg edény majd meghalt szégyenében, hogy a feladatát nem tudta tökeletesen ellátni még akkor is ha tudta, hogy a repedések a hosszú évek hűseges munkájának a következményei voltak. Úgy szégyellte magát, hogy egy nap amint a kútnal pihentek így szólt a férfihoz:
- Sajnálom, hogy minden alkalommal csak félig telt edénnyel érsz haza így csak félig tudom a szomjadat oltani.
A férfi elmosolyodott és azt mondta: - Nézz jól körül a hazafelé úton!

Így is tett az edény és látta, hogy az ő oldalán az árok széle sokkal zöldebb volt.

Látod, hogy a te oldalad sokkal szebb - mondta a férfi. Mindig is tudtam, hogy repedések vannak rajtad és így kihasználtam ennek az előnyét. Viragokat, salátat és más zöldseget ültettem és te minden alkalommal megöntözted őket. Így rózsát szedhettem,hogy a házunkat szebbé tegyük, a gyerekeim salátát, káposztát, hagymát ehettek. Ha te nem olyan lennél, amilyen vagy, akkor mindez nem lenne.

Mindannyian megöregszunk és mások lesznek az értékeink. Hozzuk ki a legtöbbet ezekből az értékekből.

/Paul Coelho/

Érints meg

Ha kisbabád vagyok – érints meg!
Szükségem van az érintésedre, úgy ahogyan talán sosem képzeled.
Ne csak mosdass, pelenkázz és etess.
Ringass el. Puszild meg az arcomat és simogass.
Nyugtató, lágy érintésed biztonságot és szeretetet ad.

Ha gyermeked vagyok – érints meg!
Akkor is, ha dacos vagyok és elutasítalak.
Ne add fel, keress új utakat, hogy közel kerülj hozzám.
Jóéjpuszid édes álmokat hoz.
Mindennapi érintésed elmeséli, mit érzel.

Ha kamasz fiad vagyok – érints meg!
Ne hidd, hogy nem kell éreznem, hogy törődsz velem
Csak azért, mert már majdnem felnőttem.
Szükségem van szerető karjaidra, szükségem van lágy hangodra.
Az élet viharában a bennem élő gyermek érted kiált.

Ha barátod vagyok – érints meg!
Semmi sem mutatja jobban szeretetedet, mint egy meleg ölelés.
Mikor szomorú vagyok, egy gyógyító érintés mondja el, hogy szeretsz.
Azt mondja el, hogy nem vagyok egyedül.
Lehet hogy az érintésed minden, amit kapok.

Ha életem párja vagy – érints meg!
Talán azt hiszed, hogy szenvedélyed elég nekem.
De csak karjaid tartják távol a félelmet.
Szükségem van lágy, vigasztaló érintésedre
Mely emlékeztet, hogy olyannak szeretsz, amilyen vagyok.

Ha felnőtt gyermeked vagyok – érints meg!
Ha van is saját családom, akiket megölelhetek,
Mégis szükségem van anyám vagy apám karjára, amikor gyenge vagyok.
Szülőként máshogy látlak.
Már jobban tudlak becsülni.

Ha idős szülőd vagyok – érints meg!
Ahogy én érintettelek, mikor kicsi voltál.
Fogd a kezem, ülj közelebb, adj erőt.
Melegítsd megfáradt tagjaimat közelségeddel.
Bár a bőröm ráncos, érintésre vágyik.

Ne félj. Érints meg!

Móni mesél...

"Aki szeret, annak fickándozik a szíve. annak az élete színes, és süt a napja."

"Nem tudjuk kimondani. Szerelmes vagyok, nem eszem, nem alszom,
elvarázsolt állapotban élek, szárnyalok a boldogságtól, öngyilkos
akarok lenni, megszépülök, lefogyok, olyan vagyok, mint egy őrült - s
azt mondom a kedvesemnek: "Szeretlek!" ... Mi ez?! ... Mi az, hogy
"szeretlek"? Hol van ez a szó, ahhoz képest, amit élek? Sehol!
Méltatlan a valósághoz! ... Nem kellett volna kimondani! Nem
kevesebbet mondtam vele, hanem valami egészen mást! Semmit. Azt
kellett volna mondani, hogy őrült vagyok, benned akarok élni, fáj, ha
nem látlak, félek tőled, egyszerre vagyok kétségbeesett, alázatos,
hatalmas, rémült, boldog, nyomorult... A sejtjeim szomjaznak rád...
Azonnal meg akarok halni, és örökké akarok élni veled!... De hol jön
ehhez a szó, hogy "szeretlek"?!... Ami a lélekben egy egész világ, az
kimondva egy kopott, értéktelen jel. És ez minden nagy élményünkkel
így van. Elmondhatatlanok."

„Rendszerint van egy, akit igazán szeretünk. Aki a legkedvesebb.
Lelkünkhöz közelálló. Olyan titok ez, melyet nem szabad bolygatni. A
szeretet mélyebben van. Tudatnál, akaratnál, vágynál, képzeletnél,
társadalmi elvárásnál mélyebben. A szeretet nem kötelesség, nem
feladat. Nem józan ésszel, akarattal, kényszerrel előidézhető állapot.
A szeretet: a szabadság jegyében áll. Senki sem mondhatja meg, kit
szeressek, kit ne szeressek, még én sem utasíthatom magamat, mert ez
jóval magasabb szinten dől el, mint ahova akaratunk fölér - ez a
lelkünknek olyan helyén dől el, olyan magas, a földi élet légkörén
túli szférájában, ahol már sem a társadalom, sem a szokások, az
elvárások, a félelmek, az érdekek, de még a lelkiismeret sem szólhat
bele semmibe."

(Müller Péter)