Szituációk az életből

Sajnos ismeretlen forrásból származnak, de egy kedves barátomtól kaptam ezt az írást. Úgy érzem nektek is látnotok/olvasnotok kell!

Van egy fal, ami mindig ott áll elõtted. Mindhiába
nézed, meg nem láthatod, csupán sejtheted azt.
Ez a nagy tanító. Akkor veszed észre,
amikor fejjel rohansz neki, és akkor megismered,
elveszti számodra titokzatosságát, és láthatóvá válik.
Nem tudom, mennyi falba ütközöm rövid életem során, és hányat fogok elkerülni.
De némelyik fáj, nagyon fáj. Talán nagy ajándék lenne ha az összes
falat ismerném, de azzal elveszteném annak lehetõségét, hogy magam
fedezzem fel õket, és nem lenne több mint egy unalmas labirintus.

Megváltozott a környezet, itt nem ismer senki. Én is más vagyok,
elrejtem gyengeségem és hibáim, hasonulok, de ettõl még nem szûnnek
meg, újult erõre kapva betörnek a megtervezett képbe. Nem menekülhetek
sem a múltam, sem valódi énem elõl, és mindhiába követem társaim, hisz
egyszer ennek is vége lesz. Vége egy rossz álomnak.

Egy bábu vagyok. Sokan belémrugnak, lelkembe taposnak, lenéznek,
megaláznak. Ennek egyetlen oka, az az átkozott másságom. Nem akarom
õket bántani ezért, hisz nem direkt csinálják. Viszont egyikükben sem
fordul meg, hogy lehetne másképp. Nem gondolnak bele, hogy milyen
lehet a számomra. Mindezt elviselném, ha csupán egyvalaki lenne aki
szívbõl átölel. Az emberek nem szeretik ha valaki más. Vagy megszoksz,
vagy megszöksz. Én viszont büszke vagyok arra, hogy vállalom azt, hogy
más vagyok, még, hogyha ez nehéz is. Csupán egy kérdés marad: Mért ?

Sokszor van az életben, hogy az ember magányos. Nekem talán több is
jutott belõle mint másoknak, de ebben nem lehetek biztos. Bizonyára
van aki még nálam is szerencsétlenebb. De adva van két kezem, hogy
átöleljem, hogy szeretetet adjak neki, és segítsem a bajban. Talán
majd egyszer valaki rám is gondol. Én csak várok, szorult szívvel és
zavaros lélekkel. Meddig ?

Ha reggel felébredsz, két dologra gondolsz: az egyik az, hogy mi az
amit tenned kell ezen a napon, ez nem más mint amit a környezeted
elvár tõled. A másik erõ azt mondja, hogy légy önmagad, mutasd meg,
hogy nem tartozol azok közé, akik beleillenek az elképzelt formába.
Csináld azt amit szeretnél. A napi lényünk valahol a kettõ között
alakul ki, mintegy kötélhúzás eredményeként. Ez a kötél szinte mindig
feszes, és ha a földre hull.....

Hol vagyok vajon az élet üzletében, és milyen árcédulát nyomtak rám az
évek ? Lehet, hogy senkinek sem kellõ leértékelt áru vagyok, selejt,
hibás elem, ami nem illik a megtervezett sorba. Én tisztában vagyok
ezzel, de akkor is vannak értékeim, és a másságomban is felfedezhet
valaki egy kis pozitív fényt. De te megveszed-e a leszázalékolt
végterméket ?

Játék ez, bennem tombolnak az érzelmek, úgy feszítenek, hogy sírni
lenne kedvem. Nem teszem mégsem, színészkedem, hogy lényegtelen
számomra az egész, nem látja senki, hogy a külsõ alatt egy vulkán
izzik. Visszafojtom a kitörést, csak azért, hogy megóvjak másokat, de
ezzel magamat rombolom le. Szép lassú öngyilkos Magam-csata.

Minden felborult körülöttem. Nincsenek játékszabályok és nincsenek
gyõztesek sem. Sodor az ár, és csak hiszem, hogy megkapaszkodtam,
érzéki csalódás volt csupán. Már nem dob föl a tánc, a félelem. Valami
mást keresek, valami emberit, egyszerût és érthetõt. Nyújsd a kezed,
és ments meg, vagy nézd végig a halálom.