(saját novella)Ezer éve nem járt itthon. Szívét egy meleg érzés töltötte el, az otthon és család szeretete. A kertkapu nyikorogva kinyílt, hangjára szemek kandikáltak ki az ablakon. Még mielőtt belépett volna az ajtón azt rányitották és kisgyerekek ugortak az ölébe. A saját gyerekei. Megemelte a csöppségeket, majd karjában vitte be őket a lakásba.
Lábával berúgta az ajtót maga mögött. Elengedte a gyerekeket sorban. Jó éjt puszival búcsúzott tőlük. Visítozva rohantak fel a szobájukba, hol álomba merültek. A férfi a konyha felé tartott ahonnan sült hús illata terítette be a lakást. Kedvese a konyhaajtóban várta és mikor odalépett a férfi, a nyakába borult. Megcsókolta, majd megszólalt:
- Hiányoztál.
- Ti is nekem. – szólalt meg a férfi. Szemébe könny csordult.
Ölelésük mintha nem akart volna megszűnni. A gyerekek újra megjelentek. Odaosontak és átölelték anyut meg aput. Apu hangosan megszólalt. Szavaiban hallatszott, hogy könnyeivel küszködik.
- Szeretlek titeket. Többet nem fogok ilyen sokáig távol lenni tőletek. Ne haragudjatok rám.
- Nem haragszunk… - harsogták egymás után a gyerekek. Kis karjaik szorítása annyi szeretettel volt tele, amit más ember szíve csak igen ritkán kaphatott.
- Én sem haragszom. – szólalt meg anyu.
Én ott ültem fent a csilláron. Ők nem láttak engem. Mosolyogva néztem le rájuk és éreztem azt a kisugárzást, amivel a lakást töltötték meg. Ez volt maga a szeretet. Olyan érzés volt, amit életem végéig szerettem volna érezni és átélni. Úgy éreztem nem zavarok tovább, magasra röppentem a plafonon át. Ki a szabad égbe, a madarak közé. Messze már csak a naplementét lehetett látni. De én repültem és most is repülök. Meg sem állok addig, míg meg nem találom a végtelen szeretet földjét…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése