Történetek a szeretet birodalmából 3.

Novellasorozatom folytatása.

Hegyek fölött haladtam el. Szép volt minden ott. A nap első sugarai ismét feltűntek a végtelenben, hogy fénnyel árasszák el a világot. Egy kisrigó röppent el mellettem és helyet foglalt az egyik fán. Énekelni kezdett. Csodás volt hallgatni mind szívnek, mind léleknek. Szívmelengető dallamát még sokáig hallottam. Egyszer csak fényes ragyogás járta be a szememet. Egy angyal ereszkedett mellém. Teste mintha fényből állt volna, hatalmas szeretetet sugárzott. Rámosolyogtam, majd folytattam utamat. Ő követett engem. Még egy darabig repültünk csendben, majd megszólalt:

- Gyere velem, mutatni akarok valamit. – hangja szép volt. Szavai is ontották a szeretetet.

Tenyerét kitárta, majd maga elé tartotta. Hirtelen fényesség támadt, mely nem bántotta szemem, de nem láttam tőle semmit. Pár másodpercig tarthatott az egész és kitisztult újra a kép. Máshol jártunk. Egy kis mező felett repültünk el, aminek a végében egy hatalmas ház terült el. Az angyal kitért a ház felé, majd én is követtem. Ahogy közeledtünk egy szanatórium látványa tárult elénk. Ablakai kicsit kopottak voltak. A ház faláról néhol omlott a vakolat. Egy érzés húzott oda ahová tartottunk. Az angyal egy nyitott ablakra mutatott, majd eltűnt mellőlem. Tudtam mit akar, azt hogy nézzek be oda. Nemsokára odaértem és beröppentem az ablakon. Virágillat terjengett odabent. Az éjjeli szekrényre helyezett pár szál virág ontotta magából. Egy kórterem volt az egész, egyetlen ágyal. Egy nő feküdt rajta. Szemei zavarodottak voltak. Elméje megháborodott, beszélni is alig tudott. Egy fiúcska állt mellette és kezét fogta. Hangjában szomorúság tükröződött.

- Tudom, hogy nem fogsz megérteni anyu. De el kell hogy mondjam neked mennyire szeretlek és szeretni is foglak. Tudnod kell, hogy otthon mindenki elfeledett és nem is akarnak tudomást venni rólad. De nekem… HIÁNYZOL!

A fiú zokogásba tört ki, majd édesanyja mellé borult. Fejét keblére hajtotta, úgy ömlöttek könnyei. A nő mosolygott, de nem fogott fel semmit az egészből. A lelke viszont értette. Hiába akart megszólalni, a tébolyult test elnyomta a hangját. Nagyon füleltem, hogy halljak valamit, de csak erőlködést és szenvedést hallottam. A fiú összeszedte magát, majd csókot nyomott anyja homlokára.

- Szeretlek anyu. – mondta a fiú, majd megindult az ajtó felé.

Odalibbentem a nő mellé és homlokára helyeztem tenyerem.

- Most mond. – szólaltam meg.

- SZE… SZE… SZE-RET… - szólalt meg a nő.

A fiú az ajtóban fordult vissza, majd rámeredt édesanyjára aki újra megszólalt.

- SZE-RET-LEK… - ezt a szót tudta kierőltetni a száján.

A nő az éjjeli szekrény felé nyúlt, majd megfogott valamit. A fiú felé nyújtotta, aki odalépett és elvette tőle azt. Egy kis fapálcika volt az. A fiú a keblén melengette a pálcát és zsebre vágta. Újabb könnycseppek jelentek meg a szemében melyek végigfolytak arcán. Ránézett újra édesanyjára és ennyit mondott.

- Köszönöm anyu. Ígérem megőrzöm amit adtál.

A nő rámosolygott. A fiú odalépett az ágyhoz, megölelte édesanyját és elhagyta a termet. Levettem tenyerem homlokáról, majd én is távoztam a teremből az ablakon keresztül. Szívem örült, hogy segíthettem. Láttam még a fiút lent elhaladni, de nemsokára ő is eltűnt. Fentről minden szép volt. A nap felé fordultam, melynek fénye furcsa módon most nem vakított. Úgy döntöttem arra folytatom utamat…