Róth Lajos - Élned kell

Ősz vége volt. Az idő egyre jobban télbe fordult már. A természet haldokolt, levette pompás zöld és tarka ruháját. Minden barna, sárga, és majdnem kopár. Hűvös idő volt aznap. A nap fénye már nem ontott magából annyi meleget. A föld kihűlt, az állatok eltűntek. Csak egy kis cinege ugrált az egyik kopasz fa ágain. Csőrében volt valami. Biztosan valamilyen magot talált, ami nagy érték volt ilyenkor. Szükséglet az életben maradáshoz. Hirtelen neszre lett figyelmes. Mozdulata megdermedt, mintha veszélyt érzett volna. Talán egy éhes macska? Gondolta magában. De nem. Egy sötét alak volt az. Ugrott még kettőt - hármat, és mikor már az ember szinte a fa alá ért elröppent.

Egy férfi haladt végig a parkban. Egyedül, magányosan. Lábával szinte csoszogott, söpörte maga előtt az avart a salakos, dermedt úton. Hosszú fekete szövetkabátja már - már a talajt súrolta. Zsebre tett kezeit vékony testéhez szorította. Fejét sapka borította, mely mélyen a szemébe volt húzva. Tekintetét mereven a talajra szegezte. Gondolataiba mélyedt, kizárta elméjéből a külvilágot. Hamarosan egy padhoz ért, mely egy nagy diófa alatt helyezkedett el. Leült rá. Nekidölt a támlának és levette sapkáját. Arcán egy könycsepp gördült végig. A férfi összegörnyedt, kezeit a zsebéből az ölébe helyezte. Ringatni kezdte testét előre, hátra, majd hangos zokogásba kezdett. Hangja elveszett a csendben és a magányban.

Alkonyodott. A nap utolsósugarai még látszottak, megvilágították a férfi arcát. Téli szellő borzolta rövidre nyírt haját. Szemei kisírtak, vörösek voltak. Arcára a hideg pírt rajzolt, lehelete pedig mint a füst, úgy szállt tova. Egyre hűvösebb lett. A hó is elkezdett szállingózni. Fázott, vacogott. Már jó ideje ült egy helyben és nem csinált semmit. Gondolatai elhatalmasodtak felette, félelmet szültek benne. Tekintete nincstelenségről, reménytelenségről árulkodott. Egy fiatalember, kit megtört az élet. Elvesztett mindent és mindenkit. Egyedül maradt ebben a világban. Egyedül a félelmeivel, emlékeivel, a rémekkel melyek elől ide menekült.

Lement a nap. Sötétség vette körbe, ami lelkét is elöntötte. Suttogást hallott, mely erősödött. Kezeit a füléhez kapta, hogy megpróbálja kizárni a belső hangot. Nem sikerült. Rémképek villantak fel elötte szüleiről. Vérfagyasztó női sikoly hasított végig elméjén. Majd valaki hozzászólt:
- Tedd meg... Nincs hová menekülnöd a tetted elől! - mondta egy hang, a saját hangján.
A férfi tudta, eljött az idő. Véget vet életének. Nem tud abban a tudatban élni, hogy miatta haltak meg szülei és kedvese.
- Csak bátran! Nincs már semmi ezen a világon, mi itt tartana téged. - folytatta a hang.
A pisztolyt a homlokához emelte. Szemeit behunyta. Bátorságot szedett és meghúzta a ravaszt. A dörrenés messzire hangzott el.

Valami furcsa dolog történt. Nem halt meg. A golyó, mintha átrepült volna rajta. De nem! Valaki a kezét félre rántotta és még mindig fogta. Szemét kinyitotta, fényesség vette körül. Lassan oldalra pillantott, majd könnyei eleredtek. Egy másik férfi ült mellette. Szárnyai voltak, aranyos csillogása pedig szinte nappali fényességet csinált körölöttük. Angyal volt ki megmentette őt. A férfi átölelte az angyalt, a mennyei lény is körül fonta a karjaival. Szárnyaival betakarta. Melegség áradt szét benne, cseppet sem fázott már. Nem tudta, vajon él-e, vagy mégis sikerült lelőnie magát. Talán így jön érte a halál, vagy egy angyal kíséri el utolsó útjára. Gondolta. Mielött túlzottan belemerült volna gondolataiba, a lény megszólalt:
- Nyugodj meg, élsz. - minden egyes kimondott szava békét és szeretetet sugárzott - Még nem jött el a te időd, élned kell. Tudom, most magad okolod az autóbaleset miatt, de az nem a te hibád volt. A szüleid sem hiába vesztették ott életüket. Hidj nekem. Ők most jó helyen vannak, akárcsak a kedvesed. Azt akarják, hogy élj...

Ahogy az angyal jött, úgy el is tűnt. A férfi kis idő után felállt, megfogta a pisztolyt és odalépett egy kukához. Belenyúlt, majd kivett belőle egy szatyort. A fegyvert belecsomagolta és visszadobta a szemetesbe. Sapkáját ismét a szemébe húzta, kezeit zsebre vágta és eltűnt a fák között a sötétben. Bár a férfi nem látta, ott maradt még mellette az angyal, és követte hazáig...

Karácsony gyerek szemmel!

Ilyen a karácsony gyerek szemmel! Lapföldön, a Mikulás lakhelyén, ahol annyi fény és szeretet van...

Szepi - Karácsonyi ima...

Áldott szép lesz a Szenteste,
állj meg Barátom egy percre,
hunyd be kérlek a szemed,
s hipp-hopp, ott leszek Veled.

Dúdoljuk együtt a "Mennyből az angyalt",
azután üljük majd körbe az asztalt,
suttogjuk el az ünnepi áldást,
s kérjük Urunktól a megbocsájtást
vétkeinkre és bűneinkre,
gondoljunk szeretteinkre,
kiket az égi fenyő alatt,
nem bánt már többé az egy gondolat.
Ők fentről küldenek fejünkre áldást,
mert elfeledtek minden bántást,
mit a földön kaptak tőlünk,
imádkoznak ők is értünk.

Örülök annak, hogy élünk,
az igaz, hogy nincsen pénzünk,
van Családom, van hű Párom,
van sok kedves jó Barátom,
van két jóságos Szülém,
fényt küldött az ég felém.

Mennyi dolog vár még rám?
Van nemzetem, van Hazám,
értük tenni akarok,
igaz kis porszem vagyok,
de ha többen összefogunk
szebb lehet a mi világunk.
Együtt erősek leszünk,
jobb lehet az életünk.

Legyen áldott szép Karácsony,
süljön a hús szénparázson,
gyertyafényes fenyőfákon,
csilingeljen édes álom.

Angyal szálljon a szobán át,
lebbentse meg fehér szárnyát.
Szárítsa fel könnyeinket,
adja vissza a hitünket.

Itt állunk a fa alatt,
dicsőítjük az Urat!
Reményünknek szárnya nőtt.
Adjon Isten szebb jövőt!

/Magyarerő/

Róth Lajos - A mi karácsonyunk

Ismét elhatároztam, hogy tollat ragadok. Leírok mindent a naplómba, mely pár hónapja a kezem ügyébe sem akadt. Egyedül porosodott a polcon azt figyelve, hogy mit tevékenykedek. Már hiányzott nagyon az írás. Annyi dolgom volt, az idő pedig oly kevés mindenre. Így hát se egy vers, se egy történet nem született pennámból. A folytonos rohangálás, az aggódás szinte teljesen felemésztett belülről. Kis híján elvitték házunkat, minden egyszerre ment tönkre, édesapám eltörte a kezét emiatt két havi táppénzre ítéltetett, és még sorolhatnám sorban a családra zúduló problémákat. Megoldásuk szinte csak rám hárult, és még hárul is. Szívesen segítek, de egyedül nem tudok. Elfáradtam! Mamám és keresztanyám, no meg barátaim lelki támasza azért sokat dobott rajtam. Sok ember már nem úgy néz rám mint régen. Nem tudok mit kezdeni ezzel a dologgal. De a legfőbb problémám, hogy itt a karácsony. Itt állok egyedül, pénz nélkül, még az iskolámat sem tudom befizetni. Inkább ételt veszek, hogy a család ne éhezzen mert nem maradna pénz ennivalóra. Apu fizetése sajnos nem elég öt emberre a mai világban.

Utálom a karácsonyt! Sokan elvárják, hogy ajándékot kapjanak. Mindenki csak költekezik, közben az ünnep teljesen értelmét veszti. Én soha nem kaptam nagy ajándékot. Gyerek koromtól kezdve mindig csak jelképesen ajándékoztuk egymást és örültünk, ha egyáltalán van fenyőnk, meg valami étel az asztalon. Mamiéknál sem volt másképp. Ők húslevest és mákos gubát vacsoráztak, a fenyő helyett pedig fenyőág díszítette a szobát. A szaloncukrot maguk csinálták, ahogy a díszeket is. Legnagyobb örömnek pedig az számított, ha volt fenyőfa és együtt voltak. Én is mindig csak annyit kívántam a Jézuskától, hogy legyen együtt a család. Ma pedig, ha megkérdezi valaki otthon vagy mamáéknál, hogy mit kérek karácsonyra elgondolkodok, majd válaszolok. - Nincs szükségem semmire, csak rátok! De ha ennyire vásárolni akartok (elmosolyodok, tudván, hogy nincs is miből), akkor egy szelet hússal vagy hallal többet vegyetek nekem szentestére a vacsorához. Amúgy is, amit kérnék, az teljesíteni nem tudjátok! - Felmerül a kérdés: Mi az amit nem tudnak teljesíteni? ANYU! Legyen újra közöttünk.

Most lesz a harmadik karácsony, hogy anyu nem lesz velünk, és most lesz az első szenteste amit azóta otthon töltünk. December 19.-én halt meg. Remek kis karácsonyi ajándék volt mindenki számára. Először lett volna teljesen együtt a család az ünnepekkor. Fehérváron Mamával és Stüncivel töltöttük volna. Nagyon készültünk rá. Teljesült volna a kívánságom, de a halál közbeszólt. Túl korán csapott le kaszájával. Kis civódás után mama mellett döntöttünk. Borzalmas ünnep volt, könnyek és csengőszó között. Írtó rossz napjainkat éltük. Soha nem felejtem el! Aztán telt múlt az idő, még egy karácsony mamával és keresztanyámmal, mely már valamivel jobb hangulatban telt.

Az idei sem lesz más, aminek örülök, mert nagyon szeretem őket. Viszont, hogy a szenteste otthoni légkörben lesz, ráadásul anyu nélkül, ez nagy előrelépést jelent mindenki számára. Anyu jelenléte betöltötte a légkört, ő hozta meg a hangulatot mindenki szívébe. Most együttesen próbáljuk meg átvenni a helyét. Ez természetesen lehetetlen, azért azt az érzést megpróbáljuk felidézni magunkban. Szegényes lesz a vacsora. A fa is mű lesz, alatta sem lesz semmi (Na jó. Azért egy - egy pólót hoz mindenkinek a Jézuska), de a mi ünnepünk lesz. Már két - három nappal előtte apu megsüti a finom ünnepi sajtos pogácsáját, hugi pedig valami krémes sütit csinál. Én és a fiúk takarítunk, hogy a kis "barlangunk" szépen nézzen ki és a fának is legyen helye. Vasárnaptól csütörtökig, minden nap meggyújtjuk az Adventi koszorún a gyertyákat. A láng fénye megerősíti bennünk a várakozást, az összetartást. Békét és nyugalmat hoz a lelkünknek. Minden úgy fog menni, ahogy régen. Remélem!

Csütörtök este látom, hogy én és apa sütünk, főzünk, hugi megterít, a fiúk türelmetlenek. Vacsorázunk, utána a fiúk felpróbálják az ajándék pólóikat, éneklünk, beszélgetünk. Én személy szerint a kezembe fogok egy könyvet és beleásom magam. A többiek mellettem addig TV-znek, a szokásos karácsonyi sablon műsorokon mulatnak. Nyugalom, béke és csend van. Együtt vagyunk. Élvezzük egymás közelségét. Nem is kell semmi más...

Hát ilyen nálunk ez az ünnep. Szerény, viszont mégis a mi karácsonyunk. Mindig ilyen volt, valahogy nem vágytunk soha ennél nagyobbra. Ennyivel is beértük. Azt mondom szebb dolog nincs is, mint mikor a testvéred a barátod, a gyereked fogja a kezed, az unokád mosolyog rád. Felbecsülhetetlen ajándéknak tartom! Talán ez a pár nap erre lett hívatva, csak az emberek nagy része elfelejtette ezt régen. Nem is csűröm csavarom tovább a szót, nem is kívánok már mást, csak:

Vigyázzatok magatokra Mama, Stünci, Apu, Zsuzsi, Szabi, Ati, és a család többi része. Gyerekkori barátaim, Dávid, Jocó, Peti, Petya. Kedves Doktornő (Niki), ki mindig megjelensz mint egy őrangyal! Magyarerős barátaim, Gyali.hu-s barátaim, és még sorolhatnám. Mind, kik mellettem áltatok. Angyalok fénye és dallama aranyozza be nálatok a szentestét, és az ünnepet.

Békés Boldog Karácsonyi Ünnepeket kívánok mindenkinek!

Róth Zsuzsanna - Kéretlen ajándék

Hideg, és csípős volt a reggel. Még világítottak az utcán a fények, amikor útnak indultam Édesanyámmal. Minden csendes és nyugodt volt, karácsonyi hangulat telepedett meg a házak között. Az udvarok gyönyörű fényárban úsztak, és az embert eltöltötte a boldogság mikor rájuk pillantott.
Már éreztem a számban Nagyi csodálatos kalácsának ízét, a fahéjat és narancsot, mire csupán csak pár napot kellett várni. Elmerültem a gondolataimban, hatalmas levegőt vettem, és Édesanyámra pillantottam. Békésen ízlelgette ő is a levegőből áradó szeretet halovány sugarait. Rám pillantott, megszorította a kezem, egy csókot nyomtam a hidegtől piros arcára, és komótosan ballagtunk tovább a falu kicsiny utcáin. Az egyik házból egy idős néni intett ki, és egy mosollyal üdvözölt minket, majd csatlakozott társaságunkhoz.
Ennyit még nem nevettem, gyermekkorom eseményei egyszerre elevenedtek fel előttem, ahogy anyukám csak mesélte és mesélte a csintalanságokat, amit testvéreimmel követtem el. Eszembe jutott, amikor kirándulni indultunk a közeli erdőbe, és bátyám kitalálta bújócskázzunk. Míg a szüleim előkészültek az ebédhez, pakolták ki a padokra a finom falatokat, a három fiúval eltűntünk a hatalmas fák lombjai között. Emlékszem a két kisöcsim egy-egy bokorba bújtak be, de nekem nem volt az elég, felmásztam egy fára, és nagy csendben voltam. Nem találtak meg, így elkezdtek egyre nagyobb hanggal keresni. Mivel nem jött válasz elindultak vissza fele, hátha meg akartam őket tréfálni, és ott hagytam őket. Egy ideig még nyugodtan ültem a fán, de úgy megrázta egy hatalmas szél fergeteg az ágakat, hogy lehuppantam a földre. Sajgott mindenem, de hát be kellett látnom, ezt a játékot elvesztettem. Lógó orral ballagtam hát vissza a táborba, ahol bizonyára már vártak a finom falatokkal. Csak arra tudtam gondolni, hogy leestem, fáj minden tagom, és persze a korgó pocimra. Emlékszem, az a korgás roppant hangos volt, még nevetgéltem is rajta, de aztán rá kellett jönnöm, nem a hasam, hanem az ég szakadt rám. Futásnak eredtem, rohantam ahogy csak bírtam, de nem találtam meg őket. Vissza fordultam, de ismét senki. Mintha a föld nyelte volna el őket. Egyre gyorsabban hullott alá az eső, én pedig rettentően fáztam. Út közben emlékeztem, hogy volt egy kis zug, ami alá bebújhatnék, míg el nem áll. Pár perc séta után meg is találtam. Óvatosan bedugtam a fejem és megnéztem van-e bent valaki, majd mikor észleltem, hogy a sarokban lógó pókon kívül senki más, behúzódtam menedékébe. Borzasztó volt hallgatni, ahogy kopogtak a hatalmas cseppek a tetőn. Félelemtől, és a hidegtől eltorzult arccal kuporodtam az egyik sarokba, számolni kezdtem az előttem heverő faleveleket. A következő emlékem márcsak az volt, ahogy Édesanyám felemel, és kedvesen mondja: "Többet nem akarlak elveszíteni kisasszony!"
Ez a mondat járt a fejemben "...nem akarlak elveszíteni kisasszony!" Az ajkaim is mozogtak, de mégsem tudtam mit mondanak. Hírtelen torkomba ugrott a szívem, nem kaptam levegőt, és sós csepp gördült végig az arcomon. Hatalmas koppanással érkezett le a friss hóba. Az imént mosolygó néni, most komolyan nézett rám, átölelt, és rázkódott. Nem értettem mi történt. Egyre világosabbak lettek a képek. Hatalmas kék fények cikáztak a szemem előtt, Édesanyám a földön hever, és két férfi felette térdel. Törékeny testén a hatalmas nyomások meglátszódtak. Még hidegebb lett, és vadul hullott a hó. Mellkasára egy plédet terítettek, és úgy folytatták, megpróbáltak életet lehelni a testbe. Néztem minden egyes mozdulatot, minden kis rezdülést, de nem jött válasz. Nem mozdult meg. Vajon mi történt? Nem történhet ez így. Az orvos felállt, majd felém fordult. Szép lassan elindult felém. Elengetem a néni kezét, és hátráltam. Lassan lépegettem hátrafele. De nem menekülhettem. Utolért. Megfogta arcom, tekintetébe vonta, és lassan ismételte a szavakat:
-Sajnálom, részvétünket szeretnénk kifejezni kicsilány! - mélyen a szemembe nézett, letörölte a könnyeim, és elfordult.
Ennél borzasztóbb ajándékot elképzelni sem tudtam. Az agyam kattogott. Azon gondolkodtam, hogyan mondom el a testvéreimnek? Mi lesz ezután velünk!? Zokogásba törtem ki, nem érdekelt sem fagy, sem hideg lerogytam a földre, és Édesanyám kabátját szorongattam. Nagyon fáztam, de nem foglalkoztam vele. A hó teljesen ellepte ruházatom, de mintha meg állt volna az idő. Az arca volt előttem, az arc amit soha el nem feledtem. Ahogy mosolygott rám mikor az utcán sétáltunk reggel. Csak mi és senki más. Könnyem ráfagyott az arcomra, de csak vártam...nem mozdultam. Vártam, hátha felkel. Vártam, hogy a most halványkék színben tündöklő arca ismét kipirosodik. De nem! Mind ez csak elmém szüleménye volt. Többé nem kel fel. Soha.
Még vártam pár percet, erőt vettem magamon. Elindultam azon az úton, ahonnan reggel még együtt jöttünk. De most nem járt át a szeretetet, nem éreztem a fahéj bódító illatát, nem vártam a kalács édes ízét. Csak a fehér, kietlen tájat láttam. Rápillantottam a kis kapura, ami tizenhét éve fogadott. Most nem hívogatott melegével, de beléptem,s elnyelt a mélység, és a kapu örökké zárva maradt.

Most december 19.-én volt 2 éve, hogy édesanyám meghalt! Ezt a kis történetet húgom írta az emlékére...

Tarcsai Szabó Tibor - És a Télapónak ki ad ajándékot?

- Kapusi bácsi! Kapusi bácsi! Már csak egyet alszunk, és itt a Télapó! - rontott be lelkesen a kis ház ajtaján Boglárka.
- Szervusz, kislány! - köszöntötte az öregember, elnézően mosolyogva Boglárka szeleburdiságán. - Gyere ide és mesélj, mit kértél a Télapótól!
Boglárka fürgén odaszaladt az öreg Kapusihoz, és kényelmesen az ölébe fészkelte magát.
- Nagyon jó voltam az idén - mondta, és ujjain számolni kezdett. - Jól tanultam, jól is viselkedtem, sokat segítettem anyunak és apunak, mindig szót fogadtam - itt egy kicsit megakadt a felsorolásban -, vagy legalábbis majdnem mindig - helyesbített -, de azért igazán jó voltam, és ... és most biztosan megkapom, amit szeretnék...
- És mit szeretnél?
- Egy csodálatos, nagy babát. Akkora mint én - tárta szét apró kezeit a kislány - gyönyörű szőke haja van, kék szeme, és ... és meglátod, nagyon megszereted majd te is.
- Aztán arra gondoltál-e már, hogy a Télapónak ki ad ajándékot? - kérdezte váratlanul Kapusi bácsi.
- A Télapónak? - csodálkozott Boglárka. - De hát neki nem kell ajándék, hiszen tele van a puttonya mindenfélével. Azt vesz ki belőle magának, amit csak akar.
-Azért az nem úgy van ám, Boglárka! A Télapó egész évben gyűjti a sok ajándékot a gyerekeknek, tömi tele a puttonyát. A végén aztán semmi sem marad neki, hiszen nem magáért gyűjtöget, hanem a gyerekek örömére. Te szeretsz ajándékot kapni, Boglárka?
- Igen, nagyon!
- Na látod! Szegény Télapó is biztosan örülne, ha valaki gondolna rá. De hát a Télapónak ki ad ajándékot!? - ismételte meg a kérdést Kapusi bácsi, és mosolygó szemmel, várakozva nézett a kislányra, aki láthatóan elgondolkodott a hallottakon.
- Szegény Télapó! - mondta kisvártatva Boglárka. - Tényleg nagyon rossz lehet neki!
- Gondold csak el - folytatta az öreg -, milyen magányos lehet a Télapó egész évben. Még a gyerekek se gondolnak rá, csak ilyenkor, amikor ajándékot várnak tőle! Aztán ha megkapták - el is felejtik hamar, mintha ott se járt volna.

- Jó estét, Kapusi bácsi! - nyitott be az ajtón váratlanul egy magas, bajuszos fiatalember, furcsa, kis zöld kalapban. - Mit szól, milyen szép fehér telünk van! Így aztán biztosan idetalál a Télapó a szánjával, igaz-e kislány?
- Szervusz Kálmán! - köszöntötte az öreg. - Mi járatban erre, hol még a madár sem jár? Legfeljebb csak ilyen pelyhes kiscsibe - pillantott Boglárkára szeretettel.
- Csak benéztem, hátha meggondolta magát a festmény ügyében.
- Nem eladó! - rázta meg a fejét Kapusi bácsi.
- Ugyan már, minek az a téli tájkép magának, mikor itt van az igazi, hamisítatlan hórengeteg! Csak ki kell néznie az ablakon!
- Mondtam már neked Kálmán, hogy ez emlék apámtól. Ez az utolsónak festett képe maradt csak meg az egész gyűjteményből. Ezt pedig nem adom el.
- Hát, ha mégis meggondolná magát, csak szóljon! Tudja, hogy bármikor jó árat adok érte - mondta a fiatalember, majd megemelte kalapját és távozott.

- Milyen képről beszéltetek? Megnézhetem? - ugrott fel Boglárka.
- Gyere, megmutatom.

A szomszéd szobában Boglárka még sosem járt. Egyszerű kis szobácska volt, középen, a fal mellett egy öreg, rozoga ágy terpeszkedett méltóságteljesen, felette egy festmény, díszes keretben. A kép egy téli tájat ábrázolt. A szikrázó hóval borított fenyőfák büszkén ágaskodtak az ég felé, s a magasból letekintve őrizték a fehérben pompázó dombokat. Boglárka meghatottan álldogált az ágy lábánál, egy kopott karosszék mellett. Kezét az öregember tenyerébe csúsztatta, s halkan suttogott.
- De hiszen ez a Télapó otthona! - és szinte hallani vélte a rénszarvasok húzta szán dallamos csengőit.
- Bizony! - mondta Kapusi bácsi. - Ha ránézek erre a képre, nekem is gyakran eszembe jut a Télapó. Néha úgy érzem, mintha én ülnék a szánon, s száguldanék csilingelve, egyenesen ide... a gyerekekhez...hozzád... - Na, elég az ábrándozásból! - váltott hirtelen hangnemet az öregember. - Ideje hazamenned! Gyere, elkísérlek! Gyorsan sötétedik, édesapád már biztosan vár.
Valóban, Boglárka apja a kertkapuban álldogált.
- Adjon Isten, jó estét! - üdvözölte meleg hangon Kapusi bácsit, s eszébe jutottak szülei, akik hajdanán ugyanígy várták őt téli estéken a ház előtt. Mert az öreg Kapusi bizony őt is a térdén ringatta valamikor, s ő hosszú, boldog estéket töltött nála, csodálatos történeteit hallgatva.
- Jó estét neked is, fiam! Aztán mit hoz a Télapó ennek a kis fruskának? - bökött Kapusi bácsi a házba szaladó kislány felé. - Mert nagyon várja ám a holnapot!
- Tudom - sóhajtott Boglárka édesapja. - Egy óriási babára vágyik. Nagyon csalódott lesz szegény, mert sajnos nem vehetjük meg neki. Tudja Kapusi bá, a gyárnak nehezen megy, kevés a munka, és hát meg kell néznünk alaposan, mire költjük a pénzt. Ilyen drága babára sajnos most nem telik. Talán jövőre.
- Pedig hát szomorú lesz a kisasszony a hőn áhított baba nélkül - mondta elgondolkodva Kapusi bácsi. - De talán a Télapó majd megkönyörül rajta - tette hozzá rejtélyesen. - Na, minden jót fiam, és nyugodalmas jó éjszakát!
- Minden jót! - búcsúzott az édesapa is, és szeretettel nézett a lassan elbicegő öreg után.

"Gondolkoztál-e már azon, hogy a Télapónak ki ad ajándékot?" ötlöttek föl hirtelen Kapusi bácsi egykori szavai. Eszébe jutott az a hosszú, emlékezetes éjszaka, amikor órákon keresztül faragta a Télapónak szánt sípot. De régen is volt már!

- Képzeld! - fogadta a felesége, mikor belépett a házba. - Ez a lány a fejébe vette, hogy ajándékot készít a Télapónak! Talán azt hiszi, hogy így biztosan megkapja a babát.
Az édesapa elmosolyodott.
- Hagyd csak, hadd csinálja! Legalább megtanulja, hogy nemcsak kapni jó, de ajándékozni is legalább akkora öröm.

Boglárka nagy odaadással dolgozott egész éjjel. Egy rajzlapot vett maga elé, és a Télapó otthonát, a fehéren szikrázó, havas tájat festette meg. A kép közepén ott pompázott a rénszarvasok húzta szán, rajta a vidáman integető, piros ruhás Télapóval.
Mikor elkészült, óvatosan belegöngyölte a képet a csizmájába, és a csillogóra tisztított lábbelit a ház ajtaja elé tette.

Másnap reggel Boglárka izgatottan rohant öreg barátjához.
- Kapusi bácsi! Kapusi bácsi! Nézd csak, megkaptam a babát!
- Igazán gyönyörű - dicsérte az öregember. - Majdnem olyan szép, mint te vagy.
Boglárka titokzatosan odahajolt Kapusi bácsihoz. - Én is készítettem ám egy ajándékot a Télapónak! Hogy ne érezze olyan egyedül magát! De most szaladok! - mondta, és már fogta is a kilincset. - Megmutatom a többieknek is a csodálatos babámat! Csókolom! - intett, és már ott sem volt.

Az öreg Kapusi derűsen nézett az önfeledt kislány után. Egy darabig még álldogált az ablakban, gyönyörködött a behavazott tájban, majd hálószobájába ment és kedvenc karosszékébe telepedett. Pillantását az ágy fölötti falra vetette.
A falról hiányzott a kép.
Helyében egy gyermeki elfogulatlansággal festett papírlap függött: egy téli táj, középen a vidáman integető Télapóval.
- Hosszú ideje ez a legszebb teled, Télapó! - suttogta maga elé Kapusi bácsi, és a meghatottság könnycseppei lassan gördültek alá évgyűrűktől barázdált arcán.


Tarcsai Szabó Tibor honlapja

Mindenkiben él egy hős...

Róth Lajos - Hős

Csend lett. Elhalkult minden körülöttem. Napok óta semmi nesz, semmi érzés nem férkőzik elmém legmélyebb katlanában feketén lángoló bugyrába. Oda, ahol azt a sok rosszat tartom fogva. Totális a nyugalom, a harmónia, és minden rendben. Kívülről persze ezt mindenki így láthatja. De belülről ösi harcát vívja ott sárkányom és a bátor hős. A hős aki soha nem adja fel, még halálában sem. Egy ordítás hallik ki onnan. Keservesen szól, mint az özvegyek sirató éneke. Messzire visszhangzik, viszont senki nem hallja. Egyedül én. Segítő kezem nyújtanám, ha tudnám.

Sajnos nem lehet, már késő. Hősöm megölte a sárkányt, a gonosz pusztítót. Titáni küzdelmükben lezuhantak a katlanba, ahonnan még senki nem tért vissza élve. A bátor harcos hiába győzedelmeskedett a rossz felett, száműzte magát az alsó világba. Olyan helyre, hol félelem költözik minden ember szívébe. A gondolatok megelevenednek és vadászni kezdenek. Mikor az utolsó fénysugár is kialszik, vaksötét lesz. Sötét és hideg. Magára marad, levadásszák, majd úgy végzi mint a többiek. Gyerekorom hősei. Mikor meghaltak, utolsó küzdelmüket ott vívták lent ők is. Halálukkal együtt valami végleg véget ért. Magukkal vittek a sírba mindent, ami meghatározta életem. Feledésbe merültek. Nevükre már nem is emlékszem, csak azt tudom, hogy értem küzdöttek.

Miután eltűntek végleg, egy új szakasz kezdődött életemben. Új hős lépett mindig a színre. Naív voltam, hiszen mindtől a megváltást vártam. Azt vártam, hogy majd győzedelmeskedni fog valamelyik és kiragad engem ebből az egészből. És most, mikor végre legyőzte valaki azt a gonosz sárkányt, ismét életét kellett áldoznia értem. Hallom még hangját, bár egyre halkul. Hozzám beszél, kiált. - Ne add fel soha! Én itt lent utolsó vérig fogok küzdeni. Magammal viszek pár árnyat, mielött ők ragadnának el engem. Ne feledd el szavaim! Nincs szükséged több hősre! Jól jegyezd meg, a hős te vagy! Mindvégig te voltál! Nyisd ki a szíved és járj... BAJNOK... - elhallgatott! A katlan bezárult. Utolsó szavai még a fülemben csengenek.

Vaksötét lesz elmém minden szegletében, míg egy kis pirosan lángoló valami végig nem szárnyal benne. Egy főnix az. Dalra fakad. Szívszorító, gyönyörű éneke az elmúlásról mesél. Tesz egy pár kört, végül lángra lobban. Zuhanni kezd, fénye bevilágít mindent. Tollai hamuvá válnak, teste elporlad. Pernye lengi be a levegőt. Kis hamukupacot hord össze belőle a szél a talajon. Valami parázslik. Hirtelen felvillan, szinte megvakulok. Miután látásom kitisztul, meglepődötten állapítom meg, hogy ezúttal nem egy hős lép ki a halomból mint mindig. Hanem én állok ott. Lassan rájövök ez azt jelenti, hogy felnőttem. Itt én vagyok a hős, a bajnok. A fenevad pedig az élet. Ez a csata gigászi lesz és hosszú. A végkimenetel csakis tőlem függ. Hát akkor keressük meg azt a sárkányt...

Egy kis nyugtató...

Egy kis nyugtató...
Képek: David Doubilet
Zene: Yonderboi - Pabadam

Esti képzelet

Róth Lajos - Esti képzelet

Messze száll a képzelet,
álmunk nagy tengerén.
Tedd fel hát a két kezed,
had repítsen a szél.

Kéklő és sima a víztűkör,
vízben színes halak.
Lassú hullámverés mögött,
nyugszik le a nap.

Amott cetek ugrándoznak,
szerelmes vadak.
Ha mulattak, lebuknak,
s mélyen alszanak.

Hirtelen jött a sötét,
álmunk tengerén.
Lesütötte táskás szemét,
elfáradt szegény.

Megyek én is most aludni,
de egyet kérdezhetek?
Holnap ugye találkozok,
ugyanitt veled?

Angyallal álmodtam

Róth Lajos - Angyallal álmodtam

Leszállt az éj, kezét csendesen homlokomra helyezte. Álomport szórt a szél, mind a két szemembe. Ásítva, lassan, a földre kerültem. A puha fűben pedig mély álomba szenderültem. Körülöttem a világ megszűnt létezni. Az idő folyama elkezdett lassulni. Összemosódott a kép, a színek, az éjszaka. Megszűnt a tücskök éjjeli dala. Csend lett. Forogni kezdtem és őrületesen zuhanni. Szivárvánnyá mosódott minden körülöttem.
A színek először élénkek voltak, de szép lassan sötétedtek. Addig addig, amíg végül teljesen fekete nem lett minden. Megállt a zuhanás, a forgás, kemény talajra érkeztem. Az orromig sem láttam ebben a vaksötétben. Füleltem is, de mintha megsüketültem volna. Sehonnan nem szűrdött egyetlen kis hang sem. Kiáltani próbáltam, de a saját hangomat sem hallottam. Felálltam, majd elindultam. Lépteimnek sem volt zaja. Mintha egy légüres térben lennék, ahol nem terjed semmi. Se hang, se élet. Ekkor eszméltem fel, és tettem fel a kérdést magamnak. - Vajon meghalltam? Nem, az nem lehet - állapítottam meg.
Újabb és újabb kérdések ezrei cikáztak elmémben. Hol vagyok? Hogy kerültem ide? Idehozott egyáltalán valaki? Még sok sok más kérdés is felmerült bennem, de megválaszolatlanul maradt mind.
Már vagy egy órája bandukolhattam a semmiben. Az időérzékem legalább még a régi volt, abban mindig is bízhattam. Egyszercsak fény támadt. A sötétséget hirtelen világosság váltotta fel. Szemeim szinte megvakultak a hirtelen változástól. Ajtónyikorgást hallottam magam mögül. Hátranéztem és valóban. A semmiből egy ajtó nyílott a semmibe. Egy alak lépett be rajta. Magas volt, szárnyai voltak, nemét nem tudtam kivenni. Virágillat öntötte el az egész helyet, ahol voltam. Az alak szépen lassan odaszárnyalt hozzám, majd leereszkedett elém. Sokkal magasabb volt mint én. Arcát nem tudtam kivenni, mert arca nem volt. Csuklya volt rajta, mely alól mennyei fényesség áradt. Hatalmas békesség és szeretet öntött el belülről. Hang szólalt meg bennem, egy lágy, mély hang. A lény volt az.
- Nyugodj meg. Nem foglak bántani. Segíteni szeretnék neked - mondta, majd felém nyújtotta kezét.
Megfogtam. Érintése meleg volt, és bizsergető. Mintha erő áramlott volna át az alakból, egyenesen belém.
- Mostmár jobban leszel -szólt újra. - Menned kell. Már várnak kint.
Nem akartam menni. Kérdezni szerettem volna tőle valamit, de még mielött kigondoltam, hogy egyáltalán miként fogalmazom meg a kérdésem, ő már válaszolt is.
- Én bízok benne, hogy újra látjuk majd egymást. Minden csak rajtad múlik. Mindig ott leszek veled, mint eddig is. Csak kérned kell és segíteni foglak, vigyázni fogok rád. Most menj. Várnak rád.
Szavai szemembe könnyeket csaltak. Megöleltem. kezeit körém fonta, majd csókot nyomott homlokomra. Eleresztettem és elindultam az ajtó felé, amin az elöbb belépett. Ahogy kiléptem rajta, újból a megszokott látvány tárult a szemem elé. A kertünkben voltam, a fűben feküdtem. Még éjszaka volt. Hátamra feküdtem, elmormoltam magamban egy köszönömöt. Szívem és lelkem boldogsággal volt tele. Békével és harmóniával. A csillagokat néztem, majd úgy merültem ismét álomba...

Te voltál a nyár...

Róth Lajos - Te voltál a nyár...

Véget ért a szerelem,
véget ért a forró nyár.
"Hű" szíved kedvesem,
értem nem dobban már?

Ígéreted miért szegted?
Tápláltál belém álmokat,
mindig fogtam a kezed,
hát én lettem az áldozat!

Elmémből szép arcodat,
kiverni onnan nem tudom,
fülemben élő hangodat,
eltemetni nem fogom.

Nem lehet, nem tudom,
mert emléked egyre követ,
hogy újra ölelhessen karom,
megmozgatnék minden követ.

Szeretlek még mindig téged,
szeretnélek jóban, rosszban,
de nem akarja már a szíved,
benne hagytál a mocsokban.

Mély mocsárba lezuhantam,
menekülni innen lehetetlen,
minden amit tőled kaptam,
szívem mélyén elrejtettem.

Elsüllyedek nagyon mélyre,
a csillagokat nem láthatom,
előjövök, ha a télnek vége,
ha a nyár kopog ablakomon.

Visszatérés...

Üdvözöllek titeket újra, kedves olvasóim...

Visszatértem közétek, újra frissíteni fogom blogom. Egy páran már jeleztétek, hogy az utóbbi 2 hónapban nem történt semmi itt a honlapon. Hát most fog! :)
Magánéleti problémáim miatt nem volt időm foglalkozni se a bloggal, se veletek. Kárpótlásként fogadjátok szeretettel 3 művemet, amelyek nemrég születtek tollamból! :)

Nyár

Róth Lajos - Nyár

Kinyitotta szemét. Fény szűrődött be a redőny rései közt. Felkelt az ágyból, odalépett az ablakhoz és felhúzta a sötétítőt. Már rég nem nézett ki a szobából, mely menedéke, majd börtöne lett a szerencsétlennek. A fény szinte megvakította. Mikor kitisztult látása, tekintete először az ablak előtt tornyosuló diófára meredt. Aznap, midőn megfogadta, hogy nem lép többet a szabadba, remeteként elvonul, ez a fa szinte kopasz volt és ágait semmi nem fedte. Most erőtől duzzadó, sugárzó fa volt. Leveleit fújta a langyos nyári szellő. Odvában mókus, koronájának ágai közt madarak fészkeltek. Emlékeiben még élénken él az a kép, amikor kisfaként ültették el a diófát, ő és az apja.
Kilépett a szobából. Lábára húzott egy pár cipőt. Megragadta a kilincset, becsukta szemét, majd pedig egy határozott rántással kitárta az ajtót. Beleszippantott a levegőbe. Orrát megcsapta a növények illata. Fülében megannyi madár, béka, s tücsök hangja zúgott. Lassan egy kedves kis dallá formálódott a zúgás. Kinyitotta a szemét. Lélegzete egy pillanatra elállt. Csak bámulta az elé táruló látványt. A rét, a bokrok. Minden zöldbe borult. A virágok színeket vittek a lankák vonulataiba. Volt piros, sárga, fehér, de még kék is. A kiskertben a gyümölcsfák roskadoztak a meggy, cseresznye, és barack súlya alatt. A ház mellett csobogó kispatak, kristálytiszta vize szinte hívogatta a rétek, lankák szomjas vándorait. Fecskék és különböző madarak cikáztak az égen mindenfelé. Csodaszép volt minden.
Belülről valami elkezdte melegíteni kihűlt testét. Réges-régen nem érzett ilyesmit. Gondolt egyet, csak nem lehet baj, ha kimerészkedik egy órácskára. Felcsatolta kezére karóráját, hogy tudja, mennyi az idő és mikor kell visszavonulnia a szobába. Kifutott a kert kapun, egyenesen a rétre. Belehempergett a virágok közé, lepkét fogott. Ivott a patakból és magát is ott hűsítette le. De amint a vekker egy órával többet mutatott, ő mindig hazatért. Így ment ez minden nap, míg egy reggel kinézett az ablakon. A diófa ismét megöregedett. Leveleit hullatta. A táj is besárgult, bebarnult. A madarak eltűntek, a tücskök pedig elhallgattak. Minden megváltozott.
Szegény Nyár azt hitte magáról, hogy ez mind az ő hibája. Leeresztette újra a redőnyt. A szobába ismét csak annyi fény jutott, amennyit a sötétítő áteresztett. Levetkőzött, akárcsak a természet. Bebújt az ágyba és ismét megfogadta, hogy többet nem fog előjönni innen.
Mint minden évben…

Apámnak, apáinknak...

A farkas és a rózsa

Hogy került oda, senki sem tudta, de egyszercsak ott volt a tisztáson. Egy gyönyörű virág. Egy fehér rózsa.
A farkas vette észre először. " Milyen szép ! " - gondolta - " Milyen kecses ! " Aztán lassan a többi állat is felfedezte.
- Milyen egyszerű ! - mondta a páva - Semmi szín, semmi különlegesség !
- Közönséges ! - rikácsolta az öreg, csúf és kopasz keselyű - Hát hogy néz ez ki ?
" Mind ilyenek vagytok. " - gondolta a farkas a fák közül - " Nem veszitek észre magatok körül a szépet és a jót. " A társasághoz hamarosan csatlakozott a vaddisznó, a róka és a medve is.
- Ez meg micsoda ? - fanyalgott a róka - Semmi keresnivalója nincs itt.
- Csúnya ! - röfögte a vaddisznó - És ráadásul útban van.
A rózsa bánatosan lehajtotta fejét. Szirmai közül, mintha csak egy könnycsepp lenne, egy vízcseppecske hullott a földre. " Hát nem látjátok, hogy fáj neki ? " - gondolta a farkas - " Miért kell bántani ? "
- Nem szeretem a virágot ! - dörmögte a medve - Tépjük ki !
Azzal lehajolt, hogy leszakítsa a rózsát, de egy tövis megszúrta az ujját.
- Nézzétek ! - bömbölte, és magasba tartotta a mancsát - Megszúrt !
- Szóval még veszélyes is ! - jegyezte meg a róka - Ki kell irtani !
A vaddisznó felhorkant, rávetette magát a virágra, és kíméletlenül a földbetaposta. A többiek megtapsolták.
A farkas üvölteni tudott volna tehetetlen dühében. " Elpusztították, csak azért, mert más volt mint ők ! " Megvárta amíg az utolsó állat is távozik a tisztásról, aztán előjött a fák közül. Odament az összetört, meggyalázott virághoz, gyengéden felemelte a földről. Óvatosan a szájába vette, és elügetett vele.
Otthon, az odúja előtt egy kis gödröt kapart a rózsának, és belefektette.
- Isten veled, kis virág ! Nem érdemelték meg, hogy nekik nyíljál.
Miközben betemette a sírt, úgy érezte, lelkének egy darabja is ottmaradt a földben, a rózsa mellett.
Másnap reggel, amikor kilépett szerény hajlékából, nem akart hinni a szemének. A fehér rózsa ott pompázott az odúja előtt, szirmain apró gyémántokként csillogtak a harmatcseppek. A farkas csak állt némán, a virágot nézve. Hirtelen furcsa melegséget érzett a szemében : életében először, sírni kezdett.

Szeretetről...

Boros Gábor - Szeretetvers

Mit jelent e szó: SZERETET?
- kérdezi az ember.
A válaszra várni örökkévalóság,
végtelen tenger.
A Szeretet egy éltető érzés, mely
a szíveket hajtja,
miként az apró magvakért eljön
a szél, s hordja?
A Szeretet apadhatatlan energia, mely
a testeket mozgatja,
miként az Őstermészet viking ereje
a Földet forgatja?
A Szeretet az ifjú szellemi egyensúly
örökzöld fenyvese,
miként az igaz szerelem rózsája nem
szárad ki sohase?
A Szeretet egy őszinte ölelés, mely
a lelkeket simogatja,
miként az édesanya gyöngéd karjait
gyermeke köré fonja?
S hirtelen föleszmél az ember a
kérdések zavarából:
Hisz ez a valóságból érkezett! Nem,
nem fantáziából!
A megvilágosodás szavai villámként
sújtanak le fejére:
Csak Szeretet kell mindfölött!
Ez lett a jeligéje.



Szita Zoltán - A Szív

Néha már azt hisszük, hogy
pici, borsónyi szívünk van,
és mégis, néha az a makacs
mekkorát dobban - pedig,
milyen pontosan kiszámítva
egyazon ritmusra a vággyal,
együtt szunnyad a téllel
és együtt ébred a nyárral -
Tavasszal meg ujjong, zsibong,
ősszel meg majd elsárgul -
néha már én is azt hiszem,
és hogy hogyan dolgozik, üzen!
Mindig és fáradhatatlanul,
mi mégis mindig megijedünk
ha dobban egyet páratlanul.
És mikor rájövünk végre, hogy
milyen bolondos szívünk van,
és hogy ez a szív milyen nagy:
azt hisszük, mindenre képes,
és hogy mindent befogad.



Bognár Gábor - Mi a szeretet?

Infarktus közeli állapot.
Amikor az Isten a szívedet a tenyerén hordja.
Kicsit össze szorítja...,
Tűzforró arcodon Hűsítő könny csorog,
Szédülten nézel...
És Isten tudatja veled, hogy még életed sem a tied

ÉS mi a szerelem?
(mert a magyar nyelv az egyetlen amely megkülönbözteti ezt a világon)

Egy szempillantás
Egy Zuhanás a másik tekintetébe,
Egy pillanatban rejtőző végtelen.
Tudod és érzed..., hogy Ő a tied.

Első szerelem...

„Szeretnék veled eső áztatta utcán táncolni, s szeretnék veled egy ágyban álmodni. Szeretném megmutatni mit ér egy könnycsepp, mely az öröm által tisztítja arcodat, s elmossa az összes bánatodat. Szeretném ha szemem tükrében fedeznéd fel a világot, s észrevennéd az igazán fontos dolgokat. Szeretném ha tudnád hogy a sivatagban is nyílik virág, s hogy a hóesésben is van melegség, mert így él a világ. Szeretném ha velem együtt kiáltanád, hogy suttogva is értem szavad, mert így nincs az a szív mely megszakad. Szeretném ha látnád hogy a vak ember is láthat csodás dolgokat, s kinek néma az élet, az is várja a hangokat. Szeretném ha együtt éreznénk azokat a dolgokat, melyeket sok ember a jelentéktelen dolgok miatt egyre csak halogat. És végül Szeretném, ha már ráncok borítják az arcunkat, azt lássam hogy életünk nem is lehetett volna ennél BOLDOGABB...”

A mosoly

Gazdagabbá teszi azokat, akik kapják, és mégsem juttatja koldusbotra azokat, akik adják.
Egy pillanatig él csak, de az emléke örökre megmarad.
Senki sem olyan gazdag, hogy meg lehetne nélküle, és senki nem olyan szegény, hogy ne lenne gazdagabb tőle.
Boldoggá teszi az otthont, táplálja a jóakaratot, és a barátság biztos jele.
Nyugalom a megfáradtnak, napfény a csüggedőnek, világosság a szomorkodónak, és a természet legjobb orvossága a bajok ellen.
Mégsem lehet megvenni, elkérni, kölcsönadni, vagy ellopni. Csak önként lehet adni.

Lili - A szoba

Siető léptek kopogása töri meg a hideg téli éjszaka kísérteties csendjét. A hosszú, kietlen, kockaköves, holdfényben ragyogó folyosón egy sötét árnyalak suhan keresztül. Hirtelen megtorpan. Minden egyes lélegzetvétele füstölögve tovaszáll, majd eltűnik a végtelen semmiben. Zihálva kapkodja a levegőt, miközben egyik kezével a falnak támaszkodik. Szemlátomást menekül valahonnan... idegesen hátra-hátrapillant. Nem érzi biztonságban magát, így jobb megoldást nem látva, az előtte álló ajtó kilincsére emeli a kezét, és óvatosan benyit a kis szobába...

Meleg fuvallat öleli körbe a testét, és egy pislákoló gyertya fénye felfedi az arcára fagyott csillogó, hosszú könnyoszlopokat. Szemei, mint két jégkristály, tündöklőn ragyognak, haja fehér csomókban, összefagyottan csüng fejéről. Bizonytalanul álldogál a szobácska közepén. Innen csak egy ablak nyílik a világra, amin keresztül szabadon mosolyoghatnak rá a sötét eget sűrűn bepöttyöző csillagok. A szoba teljesen üres. Csak... egy kislány üldögél hálóingében, az ablak mellett. Hosszú haja vállára omlik, tekintete szomorúan mered kifelé, a nagy semmibe. Amint az ajtó nyílását meghallja, csillogó szemeit azonnal a betévedt vendégre szegezi, és csendesen ugyan... de kacagni kezd. Az idegen - megpillantva őt - még inkább tanácstalanná válik, de az orra hegyén olvadásnak induló jégcsapok maradásra késztetik.

- Csukd be az ajtót, kérlek! - szól halkan a kislány. - Tudod... félek a kinti világtól. Félek, hogy bejön ide. - Az idegen szó nélkül engedelmeskedik neki, majd megköszörülve torkát, végre ő is megszólal:

- Én is kintről jöttem... Nekem be szabad jönni, mondd? - A lány szemlátomást meglepődik e szavakon, de azért mosolyogva válaszol:

- Persze, hogy bejöhetsz! Micsoda kérdés ez? Hiszen te magad választottad ezt a szobát. De tudod... a nyitott ajtón a kíváncsiskodó gonosz alakok is könnyedén bebújhatnak hozzám. Tőlük félek... Nagyon! - s reszkető térdeit hirtelen hálóinge alá húzza.

Az idegen láthatóan semmit nem ért abból, amit a lány mond neki, de azért lekuporodik mellé a földre, és együtt hallgatnak hosszasan. A kislány - szemeit le nem véve a vendégről - folyamatosan nevet... és amint tekintetük szorosan összefonódik, furcsán csilingelni kezd a hangja, akár egy csengettyű.
A szobában megállíthatatlanul árad a melegség. Itt-ott egy-egy kisebb-nagyobb pocsolya jelzi az idegen ember testéről olvadó jég és hó tűnő tömegét. Most már ő is mosolyog. Még mindig nem tudja, hol van és ki ez a kislány, de nem is törődik ezzel. Jól érzi magát... csak ez számít... Néhány óra múlva azonban feláll, és se szó, se beszéd, az ajtó felé veszi az irányt.

- Miért mész el? - görbül sírásra a kislány szája. - Nem jó velem lenni? Maradj még, kérlek!

- Most, hogy átmelegedtem, mennem kell tovább. Jó volt itt lenni veled... de meguntam magam. - A lány könnybe lábadt szemekkel néz rá:

- Unatkozol? Az milyen érzés? Elmondod nekem? Én sose unatkoztam még... Tudod, reggelente besüt ide a nap... Nagyon szeretek a meleg sugaraiban fürdeni. Aztán figyelem az ablaküvegen mászkáló bogarakat, a szerelmes táncot lejtő búgó galambokat a levegőben, a fűszálak hajbókolását a szélben, a mezei virágok felett dongó méhecskéket, télen pedig a hópelyhek szállingózását... Nincs is annál gyönyörűbb! Tudod, nagyon sok érdekes dolog van még az én világomban... Szívesen megmutatom neked, ha velem maradsz.

- Nem értem, mit beszélsz... - jön a hideg felelet az idegentől, majd kabátját összehúzva magán, egyszerűen kilép az ajtón. Siető lépteinek kopogását gyorsan elnyeli a téli éjszaka. A kislány zokogni kezd, és ismét az ablak felé fordul. Szomorúan nézi a holdfényben csillogó, táncoló hópelyheket...

- Én sem értem... Nem értem, engem miért nem tud senki megszeretni. De majd a legközelebb betérő vendég... talán ő szeretni fog engem és velem marad... és akkor lehet, hogy még az ajtót is nyitva merem hagyni... Nem leszek többé egyedül... Egyszer... talán...

/Magyarerőről/

Csak változz...

Szerelmes vallomások...

Róth Lajos - Múzsámnak

Nyár vége volt. Mégis olyan forró, fülledt idő, mintha Július közepe lenne. Csak ültünk a parton, lábunk a vízben és hallgattuk, ahogy a békák és tücskök rázendítenek kora esti zenéjükre. Rám néztél, én pedig a szemedbe. Kezem a te kezedre csúsztattam, majd vártam. Vártam a csodára, a percre, a pillanatra, a szóra. Vártam arra, hogy kimond azt, amit akarok hallani. Szóltál, de mégsem olyat, amit szerettem volna hallani. Feleltem, de én sem olyat, amilyet akartam mondani. Megöleltelek, magamhoz szorítottalak, és puszit adtam az arcodra. Az a mosoly még mindig bennem él.
Úgy döntöttünk, hogy visszamegyünk a nyaralóhoz, hiszen egészen ránk esteledett. A visszafele úton megálltunk egy pillanatra, rád néztem ismét.
- Kíváncsi lennék rá, hogy csókolsz. – Mondtad.
Nem pont erre vártam, de eszembe jutott. Ez egy jel lehet. Micsoda kínlódás mehetett végbe benned, hogy kibökd ezt a pár szót. Gondoltam.
- Tényleg? – Válaszoltam kissé zavartan.
Nem tettem semmit. Folytattuk utunkat. Visszaérve a házhoz, belibbentünk a kertkapun. Nyikorogva zárult be mögöttünk. Frissen vágott és locsolt fű illat terjengett a levegőben. Felrohantunk a lépcsőn, be az ajtón, egyenesen az emeletre. Betoppantunk a szobába, ahol az ágy már készen várt minket az alvásra.
Sötét volt. Villámok cikáztak az ablak előtt, bevilágítva a szoba minden sarkát. Bekapcsoltam a tv-t. Leültél mellém, majd átkaroltalak. A hátad kezdtem el finoman simogatni. Lassan felegyenesedtél, puszit adtam az arcodra. Vagyis csak azt hittem. A szánk összeért, és megcsókoltalak. Igen, még mindig emlékszem azokra a puha ajkakra, melyek oly forrón vágytak erre a pillanatra.
Egy álom elevenedett meg bennem. Egy álom, mely már több mint egy éve töltötte ki elmém minden kis zugát. Most pedig, így egy év után, még mindig te birtoklod elmém, de szívembe is behatoltál. Mélyre beástad magad, hogy onnan lovakkal se tudjanak kihúzni. De nem baj. Mert én az maradok, aki voltam. Az maradok, akit megismertél. Vigyázok rád odabent, hiszen te vagy a mindenem. SZERETLEK MÚZSÁM!

Tavaszköszöntő -> Tavaszközép

Róth Lajos - Tavasz

Süt a nap, s kék az ég.
Bárányfelhő szép fehér.
Zöldel a fa, meg a fű,
ez a tavasz gyönyörű.

Lepke, madár szárnyal,
tücsök zenél a békával,
újra megtelik a legelő,
friss, langyos a levegő.

Lányok a fiúk ölében,
szerelemnek hevében,
madárdal minden faágon,
muskátlik a párkányon.

A tavasz mint egy karnevál,
a természetben áll a bál,
minden évben jön, én várom,
a legszebb évszak a világon.



Saját készítésű versemről egy saját készítésű videó! :)

Anyák napjára!

Boldog Anyák napját kívánok minden egyes anyukának, nagymamának, dédmamának. Köszönet édesanyámnak aki már nem lehet köztünk, hogy felnevelt, Nagymamámnak, hogy öntöti belém a lelket, és Keresztanyámnak aki anyu helyett anyu... Köszönök nektek mindent, és remélem még 1000 évig itt lesztek mellettem! BOLDOG ANYÁK NAPJÁT!



paraszt - Anyukám!

Megbántottalak? Miért sírtál?
Miért sírtál mikor születtem?
Úgy vágytam már, vágytam rád,
látni, ki életét áldozza értem!

Anyukám, ugye te is vártál rám?
Miért sírtál mikor születtem?
A szívem öleli könnyeid! Anyukám,
ugye azért sírtál, mert szeretsz?

Mitől féltesz és miért? Anyukám!
Miért sírtál mikor megszülettem?
Csillagod vagyok én! Anyukám!
A szíved csillagja, szemed fénye!

Szeretni jöttem! Drága anyukám!
Miért sírtál mikor születtem?
Kisfiad vagyok. Édesanyukám!
Isten pecsétje szíveden.

/magyarerőről/

Kapcsolj ki...

Kapcsolj ki, tedd magad minimumra, élvezd a jó időt... Csináld azt amit szeretsz csinálni. ÉLJ!

Álmomban látogatóban jártam...

Álmomban látogatóban jártam Istennél. Bekopogtam, hogy beszélgetni szeretnék vele, ha van rám ideje. Az Úr elmosolyodott és így válaszolt:
- Az én időm végtelen, mindenre jut belőle. Mire vagy kíváncsi?
- Az érdekelne, mit tartasz a legfurcsábbnak az emberekben?
- Azt, hogy nem szeretnek gyerekek lenni, siettetik a felnőtté válást, majd visszavágyódnak a gyermekkorba. Azt, hogy akár az egészségüket is feláldozzák, hogy sok pénzük legyen, majd rengeteg pénzt költenek rá, hogy visszanyerjék egészségüket.
Azt, hogy izgatottan lesik a jövőt, hogy megfeledkeznek a jelenről, így aztán nemhogy a jövőt, de a jelent sem élik meg. Azt, hogy úgy élnek, mintha sose halnának meg és úgy halnak meg, mintha sose éltek volna.

- Atyaként mit szeretnél, hogy gyerekeid mely tanulságokat jegyeznék meg?
- Tanulják meg, hogy senkiből nem lehet erővel kicsikarni a szeretetet. Hagyni kell, hogy szerethessenek. Nem az a legértékesebb, hogy mit szeretnénk az életben, hanem az, hogy kik állnak mellettünk. Tanulják meg, hogy nem célszerű másokhoz mérni magukat, saját magukhoz képest legyünk elbírálhatóak.
Fogadják el, hogy nem az a gazdag, akinek a legtöbbje van, hanem az, akinek a legkevesebbre van szüksége.
Tanulják meg, hogy csak néhány másodperc kell ahhoz, hogy mély sebeket ejtsünk azokon, akiket szeretünk, ám sok-sok év kell ahhoz, hogy ezek begyógyuljanak.
A megbocsátást, a megbocsátás gyakorlásának útján kell megtanulni.
El kell fogadni, hogy vannak olyanok, akik mélyen éreznek, de nem tanulták meg kimutatni érzelmeiket.
Meg kell tanulni, hogy bármit lehet pénzen venni, csak boldogságot nem. Két ember nézheti ugyanazt a dolgot, és mégis két másféle dolgot látnak.
Meg kell tanulni, hogy az az igazi barát, aki mindent tud rólunk, és mégis szeret. Nem mindig elég, ha mások megbocsátanak, meg kell bocsátanunk magunknak is.
Búcsúzásnál megköszöntem szavait, Ő pedig így válaszolt:

- Az emberek elfelejtik mit mondtál, mit csináltál. De arra mindig emlékezni fognak, hogy érzéseket ébresztettél bennük.

Róth Lajos - Reménytelenség?

Hosszú idő óta nem ragadtam pennát,
magamba fojtottam életem minden búját.
Eljött az idő, hogy életjelt mutassak,
indulataim most kitörnek, kifakadnak.

Kis országomban idáig szépen éltünk,
dolgoztünk, nevettünk, soha se féltünk.
Gyerekszemmel más is volt a világ,
de lehulott az álarc, kemény a valóság.

Szorongatják torkunk, napról napra élünk,
sötétben reszketünk, mikor jönnek értünk.
Kidobnak az utcára? Kikerülünk a hóra?
Legalább nem lesz gondunk a tüzelőanyagra.

Válság van, mondják, mégis autóban ülnek,
nevetnek, szórakoznak, gondtalanul élnek.
Mi idelent robotolunk, szeretet a bérünk,
régóta nem látjuk tenyerünkben a pénzünk.

Éjszaka az utcán, farkastörvények uralkodnak.
Ellenséges hordák, éhes vadként ölnek harapnak.
Nappal aztán újra, mint mindig aludni térnek,
hogy átvegyék helyüket a vérszívó férgek.

Folytonos a félelem, mely sajnos nem álom,
inkább álmodnék, mint így éljem világom.
Sokan menekülnek, szerintük rossz a helyzet,
el is felejtik, hogy ők Magyarnak születtek.

Ha összetartanánk, széthúzás nem lenne,
gazdag fogná a szegény kezét, nem leköpne,
Ha a csoportok is végre összetartanának,
véget vethetnénk az oligarchikus diktatúrának.

Dicső országom minden nagy hőse, s vitéze,
ha ezt előre látja, nem harcolt volna érte.
Mi egykor zöld volt, az mára betondzsungel,
minden hagyományunk, eszménk, sírban tűnik el.

Hírünk megelőzi nevünk, kultúránk romokban,
senki nem igazodik ki már e hatalmas halomban.
Muszály megőriznünk tisztaságunk és vérünk,
nem szabad feledni hódító történelmünk.

Óva intelek, ne feledd Magyar,
ez itt "bölcsöd, mely ápol, s eltakar."
Mielött elmennél, nézz az égre fel,
jusson eszedbe: "Itt élned, s halnod kell."

Idézetek a mindennapokról...

Két világ van: az, amelyikről álmodunk, és az, amelyik a valóságban létezik.

Ne felejtsd el soha az álmaidat, mert az álmokból lesz életed hajtómotorja, reggeleid tőlük kapják meg a maguk ízét és illatát.

Ahhoz, hogy a valóságot valahogyan elviselhessük, mindnyájunknak kell magunkban néhány kis bolondságot melengetnünk.

Ha egyszer tavasz akar lenni: az összes jégpáncélok hiába erőlködnek és tiltakoznak.

Valahogy csak lesz. Úgy még sohase volt, hogy valahogy ne lett volna.

Mérhetetlenül nagy a különbség a közt, hogy csak szemlélgetjük a körülöttünk lévő világot, vagy látjuk is azt. A krokodil vagy a macska is képes megszemlélni a dolgokat, de csak mi, emberek rendelkezünk a látás képességével. Minthogy nap nap után, szakadatlanul, fotografikus és elektronikus képáradattal bombáznak bennünket, sokunk elvesztette már a látás adományát. Ám ezt a képességet ismét elsajátíthatjuk és megtanulhatjuk, hogy valahányszor egy tárgyra vagy élőlényre tekintünk, mindannyiszor úgy lássuk azt, mintha először néznénk rá.

Minden percért, amit mérgelődéssel töltesz, elvesztegetsz 60 másodpercnyi boldogságot.

Azt mondják, a valóság unalmas, egyhangú, és a művészet, a fantázia azért kell, hogy szórakoztasson, ezért olvassák a regényeket. Számomra, ellenkezőleg, mi lehetne fantasztikusabb és váratlanabb, mint a valóság?

Móni mesél...

Egy barátunk napszálltakor a néptelen mexikói tengerparton kószált.
Séta közben észrevett egy másik férfit a messzeségben. Közelebb érve
látta, hogy az odavalósi illető fáradhatatlanul hajladozik, és valamit
a vízbe dobál.

Miután még inkább megközelítette, megállapította, hogy a mexikói a
dagály által a partra mosott tengeri csillagokat szedegeti össze, és
egyenként visszahajítja őket az óceánba.

Barátunk elképedt.

- Jó estét, uram! - szólította meg a férfit. - Azon tűnődtem, hogy
min fáradozik itt.

- Visszadobom ezeket a tengeri csillagokat a vízbe. Tudja, a dagály
partra vetette őket, s ha nem segítek rajtuk, elpusztulnak oxigén
nélkül.

- Értem, de hát százával hevernek itt a fövenyen. Ekkora tömeget
nem tud visszajuttatni a vízbe. Meg aztán gondoljon csak bele: nyilván
ugyanez a helyzet végig a parton, sok száz kilométeren át. Akárhogy
töri magát, nem lesz látszatja a munkájának.

A mexikói elmosolyodott, lehajolt, felvett egy újabb tengeri
csillagot, és a hullámok közé dobta.

- Ennek az egynek mégsem mindegy!

Nőnapra!

Tudom, hogy még 4 nappal odébb van nőnap, de én csak most tudok frissíteni, mert nem leszek elérhető pár napig. Szóval! Kedves női ismerőseim, kedves női blog olvasók, Boldog Nőnapot Kívánok nektek, női rokonaitoknak (édesanyátoknak, nagymamáitoknak, gyerekeiteknek), nő ismerőseiteknek. Egyszóval MINDENKINEK!



Antóni Sándor - Nőnapi köszöntő

Nőnap alkalmából szeretettel köszöntünk titeket,
Kik az élet viharában is velünk vagytok szüntelen.
Talán nem is tudjuk mind ezt megköszönni,
De szívből tudunk mindezért szeretni,
Köszönet és hála nektek mindenért,
A jó Isten áldása szálljon rátok mindezért.

Életünkben göröngyös út is vezet,
Velünk vagytok akkor is és nyújtotok kezet.
Szeretettel és hálával tartozunk néktek,
Kik az életünket, szebbé és boldogabbá tettétek.
Mellettünk vagytok egy életen át,
Hűségünket, szeretetünket, nyújtjuk cserébe érte át.

Életünkben a leghűségesebb társunk,
Bár merre is jártok mindig hazavárunk.
Nélkületek az élet semmit sem érne,
Mint tenger vize, mi partot sose érne.
Szeretünk titeket egy életen át,
Kik szívet és életet adtatok cserébe át.

Mint napsugár az életünket ragyogja át,
Veletek vagyunk az élet viharán.
Köszöntünk hát titeket meleg szívvel,
Az életben soha el nem múló szeretettel.
Zsenge virágillat harmatozza lelketek,
Hogy a sors viharában is boldogok legyetek.

Kívánunk sok erőt, egészséget,
Minden évben szerencséket.
Szemetekben könny sose legyen,
Napjaitok vendége az öröm legyen.
Nőnap alkalmából minden jót kívánunk,
Mi férfiak szívünkbe örökre titeket zártunk.

Kapcsolj ki...

Kapcsol ki magad! Néha nem árt. Sétálj, menj ki a teraszra nézz körbe, hallgass zenét, tedd azt amit szeretsz. Nem jó mindig mindenen agyalni, pihenni is kell időnként... :D

Ajánlom mindenki figyelmébe:

Vigasztaló idézetek

"Nincs jobb gyógyszer bánat és sajgó seb ellen, mint rá sem gondolni."

"Nem lenne patakcsobogás a mederben található kövek nélkül."

"A világ valóban csupa veszedelem, és sok a sötét hely; de sok minden akad, ami szép, s bár a szépség ma mindenütt szomorúsággal keveredik, attól a szép még csak szebb lesz."

"A tűz is pusztít, de a hamuból sokszor szebb virágok keletkeznek, mint amilyenek előtte voltak, ha hagyjuk őket kibomlani."

"Ha valaki elmegy, az azért van, mert jönni fog helyette valaki más."

"A szenvedéstől megerősödik a lélek. A legerősebb jellemeket sebek borítják."

"Sok sebet hordozok, de hordozok magamban olyan pillanatokat is, melyek soha nem történtek volna meg, ha nem merészkedek túl a határokon."

"Amikor a szív siratja, amit elveszített, a lélek örvendezik annak, amit általa nyert."

"A szomorúság sem marad meg örökké, ha arrafelé tartunk, ahová mindig is eljutni kívántunk."

"Ha vége szakad valaminek, akár rossz volt az, akár jó, mindenképpen űr marad a helyén. Ha rossz volt, az űr magától is megtelik. Ha jó, akkor csak úgy lehet megszüntetni, ha a helyébe az ember valami jobbat talál."

A vadkecskék és a kecskepásztor (Tanulságos történet)

A kecskepásztor kihajtotta kecskéit a legelőre, és látta, hogy vadkecskék közé keverednek; mikor aztán beesteledett, valamennyit behajtotta a saját barlangjába. Másnap nagy vihar kerekedett, úgyhogy nem tudta a nyájat a szokott legelőre kihajtani, és így otthon etette meg őket. A sajátjainak csak kevés élelmet adott, éppen csak hogy ne éhezzenek, az idegeneknek viszont többet halmozott oda, hogy azokat is magához édesgesse. Mikor azután a vihar véget ért, mindet kihajtotta a legelőre; a vadkecskék azonban a hegyekhez érve azonnal elfutottak. Mikor pedig a pásztor hálátlansággal vádolta őket, amiért elhagyták, bár nagyszerű ellátást kaptak tőle, visszafordultak, és így szóltak: "Éppen ezért még jobban őrizkedünk tőled; mert ha minket, akik tegnap kerültünk hozzád, többre becsültél a régieknél, világos, hogy ha ezután mások is hozzád kerülnek, azokat meg elibénk helyeznéd."

A mese bizonyítja, hogy nem kell szívesen fogadni azok barátságát, akik régi barátaiknál többre becsülnek minket, míg újak vagyunk; meg kell gondolnunk, hogy ha fölöttünk is eljár az idő, másokkal barátkoznak össze, és azokat fogják többre tartani.

Zenés vers

Szeitz Kriszta: Mondj igent

Történetek a szeretet birodalmából 5.

(Novellasorozatom folytatása)

Ahogy haladtam, egyre erősebben éreztem a szeretetet. Hasítottam a levegőt. Elhagyhattam már vagy két falut is, de még mindig nem értem célba. Ez az érzés egyre erősödött bennem, mígnem végül megszűnt. Csalódottan tekintettem a távolba, amerre idáig tartottam. Egyszer csak egy kellemes, simogató hang szólt hozzám.
- Engem kerestél?
Megfordultam. Egy angyal volt az. Fénye beragyogott mindent. Miután a fényesség átment ragyogásba, az angyal alakja láthatóvá vált. Nőnek tűnt, de hangja mégis olyan volt, mint egy barátságos férfié. Az arcát neki sem láttam, csak belül éreztem jóságos jelenlétét. Olyan szeretet áradt belőle, mint amit még soha nem éreztem.
- Ki vagy te fényességes angyal? - Kérdeztem tőle.
Az angyal kacagó hangot hallatott magából, majd válszolt:
- A szeretet angyala vagyok ifjú lélek. Én követem végig mostantól az utad.
- Tudom ki vagy! Hadraniel, ha nem tévedek. - mondtam.
- Igen. Én csalogattalak errefelé. Kíváncsi voltam, hogy még jó-e a szeretet szimatod. - Hadraniel nevetve válaszolt. - Most pedig hogy itt vagy, lenne számodra egy feladatom.
- Milyen feladat? - kérdeztem értetlenkedve.
Az angyal csak mosolygott, majd elfordult. Kezét felemelte és egy irányba mutatott vele.
- Arra menjél. - Mondta bársonyos hangján.
- Mi célod van velem? - kérdeztem még mindig meglepődve.
- Vigyáznod kell valakire. Ez lesz az első komolyabb feladatod.
Miután kimondta az utolsó szót is, kacagva eltűnt Hadraniel a kéklő égbolton.
- De ki az? Hogy ismerek rá? - kiáltottam utána.
Ekkor egy hang szólalt meg elmémben:
- Majd ráismersz ifjú... majd ráismersz.
Csend lett. Mintha a természet is roppant figyelemmel nézte volna mi történik a levegőben. Hamarosan ismét madárcsicsergés zaja töltötte be a tájat. Kicsit még elidőztem, azon morfondírozva, hogy vajon mit akarhatnak tőlem odaát. Elvetettem minden rossz gondolatom, aztán beleszippantottam a levegőbe. Lassan elindultam arra, amerre az angyal mutatta. Nem szívesen hagytam itt ezt a tájat, de ha egyszer ezt kérték...
Hosszú órákon át hasítottam a levegőt, mígnem egy városhoz értem. Ahogy haladtam felette, semmi különöset nem éreztem lentről. Az itt élő emberek eléggé mogorvák és barátságtalanok voltak. Nem is csodálkoztam rajta, hiszen ez a gyorsan lepergő, nyomorgó élet, ami mostanában honol ezen a világon mindenkit kikészít. Megálltam egy pillanatra, majd a távolba merengtem. Elmorfondíroztam, hogy vajon milyen is volt az élet akkoriban, amikor én még odalent éltem.
Hangos sikítás rázta meg fülem, kizökkentve engem mélyreható gondolat menetemből. Elmosolyodtam magamon egy pillanatra, majd neki iramodtam, hogy megkeressem a hang forrásást. Egy kis sikátorból szűrödött, ahol meghökkentő dolog tárult a szeme elé. Két nagy gyerek, vert egy picit, majd beledobták egy szemetesbe és rázárták a fedelét. A kisfiú bepánikolt odabent és ezt hallottam én. Egy ideig néztem őket elszörnyülködve, hogy hogyan tehetnek ilyet. Tudtam, hogy nem avatkozhatok bele, mert nekünk, nincs jogunk beleszólni a földi életbe csak úgy. Ekkor egy hang hasított elmémbe. A kisfiú volt az, akit a kukába tettek.
- Kérlek őrangyalom segíts, üldözd el ezeket a gonosz fiúkat. - fohászkodott a gyerek,
Hangjából sírás tükröződött.
Vajon ő lenne az? Ő rá kell vigyáznom? Tettem fel magamnak sorjában a kérdéseket. Ekkor eszembe jutott mit mondott nekem az angyal:
- "Majd ráismersz ifjú... majd ráismersz."
Szó nélkül cselekdtem. Az egyik gyerek ráült a kukára, hogy a kicsi ki ne tudjon jönni. A másik pedig keresett valamit, amit rátehetnek, valami súlyosat, amit majd a kisfiú nem tud lelökni róla. Először arra gondoltam, mi lenne ha megszurkodnám a kukán helyet foglaló srác fenekét. Majd eszembe jutott, hogy mi nem bánthatunk senkit. Ezalatt a nagyobbik fiú talált egy súlyos vasdarabot, amit még ő maga is alig bírt el.
- Hallod, ez jó lesz? - kiáltotta.
- Rendben, csak hozzád már! Nagyon ficánkol bent ez a nyomi. - felelte a másik. Észrevettem az egyik sarokban egy fehér lepelt. Kicsit koszos volt, de sebaj. Ennek a trükknek az emberek mindig bedölnek, aztán fejvesztve menekülnek. Odaléptem, majd megmarkoltam. Felrepültem a levegőbe, magam mögött húzva a lepelt. Megáltam a kukán ülő srác elött, majd elkezdtem lebegtetni. A fiú azon nyomban elfehéredett. Nagyobbik társa bambán, reszketve bámulta mi történik. Kicsit feljebb emelkedtem, majd mikor már a fiú feje fölött voltam, elengedtem a lepedőt. Az ráhullot a fejére beterítve vele a testét. Ordítás tört ki.
- Kísértet... elkapott... - ordibálták kórusban.
Ledobta a srác magáról a leplet, majd mindketten futásnak iramodtak. Mit sem törődtek a kukában hagyott fiúcskával.
Csend lett. Csak az utcán közlekedő autók hangja hallatszott be ide a sikátorba. A kisfiú félve nyitotta fel a kuka fedelét. Körülnézett, majd kiugrott belőle. Vézna alakja, rongyos ruhába öltöztetett teste, valamit szorongatott az egyik markában. Olyasvalamit amit féltve örzött. Óvatosan visszacsúsztatta a tárgyat a zsebébe. Odalépett a táskájához, ami egy pocsojában landolt. Felemelte onnan, majd nagyokat pislogott. Sehol nem volt senki. Egy fehér lepedő feküdt a földön. Lehajolt mellé és megsimogatta az egyik kezével és így szólt. Köszönöm kísértet bácsi, hogy segítettél nekem. Még egy ideig nézte azt a leplet, aztán egyszer csak felugrott és futásnak eredt. Fel kellet röppennem, hogy tudjam követni. Igen fürge volt. Egy nagy ház felé tartott, aminek az ablakai koszosak, falai kopottak voltak. Nagy szürke épület volt a város közepében. Ahogy odaértünk, leereszkedtem. Ő berohant a nagy
faajtón, én pedig megvizsgáltam a címert. Állami árvaház. Ez volt kiírva.
Beléptem én is a fiú után a félhomályba...

Szepi - Ima...

Uram add, hogy a világ
meggyógyítsa önmagát!

Add hogy kiket szeretek
mind boldogok legyenek!

Védd a gyermekeimet
töröld le könnyeiket!

Óvjad az Édesanyámat
ki örökké értem fáradt!

Add, hogy életemnek párja,
velem éljen boldogságba!

Hagyd meg életem virágát,
ne tapossa senki ágát!

Ne bántsd barátaimat,
éljenek kék ég alatt!

Adj lelkemnek végre békét,
töröld el a szenvedését!

Add, hogyha eljő a vég,
nyeljen el a messzeség.

Síromra ültess virágot,
a keresztre írjad rá, hogy:

"Itt nyugszik a hant alatt,
hamvából virág fakad.
Szomorú fűz őrzi álmát,
meglelte a boldogságát."

/Magyarerőről/

Lili - Vasárnapi ebéd

Nem tudom, a bolond embernek van-e betegség-tudata, de tény az, hogy engem néha elfog a vágy, hogy átöleljem az egész világot. Ilyenkor sokszor kitalálok őrültségnek tűnő dolgokat... de hát, végtére is, így legalább nem lesz unalmas az élet, nem?
Szóval, tudjátok mit szeretnék most? Szeretném ma ebédre vendégül látni a világot. Sütök-főzök, kotyvasztok. Ehhez nagyon értek. Gyerekkoromban a vasárnapi ebéd mindig egyfajta ünnepnek számított. Együtt volt a család, együtt ültünk asztalhoz... Talán ezt a hangulatot szeretném kicsit ma visszahozni... Veletek.
Tudom jól, hogy ennyiféle embernek leheteletlenség lenne olyan ételt készíteni, amit mindenki egyformán szeret. Egyébként is most lelkiismeret-furdalásom támadt, hiszen több mindenkinek ígértem már finomságokat, de a nagy távolságok miatt eddig nem tudtam megvalósítani egy ilyen tervemet sem. Márpedig amit én egyszer megígérek, az úgy is lesz, vagy ne legyen a nevem Virág!

Vidróczkynak és Adminkának csülöksalátával és csigatésztás húslevessel készültem. Biztosan nem lesz olyan finom egyik se, mint, amit ők tudnak készíteni, de mentségemre szóljon, csülöksalátát például még sosem készítettem ezelőtt. Kaktuszt is megkínálom ezekkel az ételekkel, bár Neki más finomságot is tartogatok még. Pünkösdi rózsa formájú kis krumplis pogácsákat szaggattam neki, gazdagon megszórva a tetejüket reszelt sajttal. Betyár úrnak plusszban egy nagy üveg kovászos uborkát is átnyújtok. Az ő furcsa ízlését, illetve az elvét ismerve, miszerint egy helyre megy úgyis minden, el tudom képzelni, hogy a szemünk láttára eszi meg az uborkát a fagylalttal, illetve a túrós pitével, amit majd desszertként szolgálok fel neki. Ezek után gyanítom, mindenki hinni fog neki! Nahát! Adminkának három teherautóval szállíttattam otthonomba a gyümölcsöt, bár tartok attól, hogy még ez is kevés lesz neki. No, sebaj. Vészhelyzetre még mindig ott van az igazi házi zsíros kenyér, lilahagymával.
Pitypangnak csirkepörköltet főztem nokedlival, pontosabban a nokedli szaggatással várok addig, hogy ideérjen, hiszen saját két szemével kell látnia, hogyan kell kiskanállal, vagy késsel az IGAZI nokedlit szaggatni. És hogy nehogy kevés legyen a galuskából, még juhtúrós sztrapacskát is készítettem. Ezt már Boszorkának szánom. A fonott kalács íze, illata engem mindig egy meghitt hangulatba repít, mert nálunk ünnepnapokon készült mindig ez a finom étel. Olyan, mint egy angyali hajfonat. Ezt is leteszem Boszika elé az asztalra. Karcsinak tárkonyos pityókalevest és túrós puliszkát tálalok fel a pipacsokkal gazdagon díszített asztalára. Lénárd Józsefet pedig albertirsai recept szerint készült székely-káposztával kínálom, igazi kemencében sült ropogós kenyér kíséretével. Remélem, ízleni fog neki!
Bodo-nak csülökpörköltet készítettem úgy, ahogy édesapám is szereti, jó csípősen. Virágokkal megfestett tányérra szedem ki neki a cupákos, ragacsos ételt. Stelonak igazi ceglédi káposztás kapusznyikot kínálok, de ha nem szereti, kedvére válogathat a többi ételből, mert jut bőven mindenkinek. Parasztnak bográcsban készült gulyáslevest főztem bátyám segítségével, aki a tüzet őrizte szorgalmasan és a legfontosabb feladatot is ő végezte: nagyokat kóstolt a levesből. Bodók Jánosnak paprikás krumplival próbálok kedveskedni. Tettem bele kolbászt is, mert tudom, hogy a férfiak úgy szeretik, bár az igazat megvallva, szerintem tojással fenségesen finom.
Lehet, hogy Zoénak szerzek valahonnan kumiszt, bár nem valószínű, hogy mert a lovakat szereti, a lótejet is örömmel fogyasztaná. Így inkább erről a tervemről lemondok. Túrós csuszát viszont főztem egy nagy lábassal, jó tejfölösen, finom szalonnapörccel a tetején. Aztán meg még ott van neki a somlói galuska is...
Barladeak és Edgar Lapolane számára őzpörköltet készítettem, de ehhez édesapám segítségét kértem, hadd legyenek az ízek jó férfiasak. Nem szégyellem bevallani, hogy a férfiak valóban jobban főznek, mint a nők, csak valahogy elkezdeni nehéz nekik mindig ezt a folyamatot. Na meg befejezni, mikor mosogatni kellene. Általában. Viszont lehet, hogy ebből a pörköltből Dancsok Zoli is szívesen fogyaszt majd, hiszen ha jól tudom, a vadhúst ő is igen csak szereti. A hatalmas férfiétvágy csillapítása végett – a biztonság kedvéért - még pacalt is beszereztem és egy orrcsipesz segítségével meg is főztem. Gondolok itt a számomra cseppet sem kellemes illatok tudatos visszatartására. Szerintem nincs férfiember, aki ne szeretné a pacalt. Remélem, Molnár F. Árpád is így gondolja!
Anonimának az én egyik kedvenc ételemmel szeretnék kedveskedni, a krumplis tésztával, majd ezt követően egy kis almás pitével is készültem neki. Bogica talán szereti a túrós és szilvás gombócot, mert ahogy a mesében a Dömötör család, én is főztem egy hatalmas nagy kondér gombócot neki! Lollipopnak aranygaluskát készítettem. Ez egy olyan édes és finoman egyszerű étel, mint amilyennek én az ő szeretettel teli kis lényét megismertem írásai alapján.
Odri remélem, már nem bánatos ám ha mégis így lenne, beszereztem neki néhány tábla csokit. Az állítólag mindenre jó, tele van boldogság-hormonokkal. Én rántott csirke mellé szoktam ilyesmit eszegetni, így azt is sütöttem, meg még krumplit is. Szepike a balatoni nyaralást idéző főtt kukoricát kapja, mellé sült húst, párolt káposztával. Adorján Balázsnak halászlével készültem, de tudnia kell, hogy a halat az egyik rokonom szolgáltatta, aki meglehetősen nagy ho-ho-horgász hírében áll.
Bobának és Marlene Brandonak ludas kását készítettem, igazi házi csalamádéval. Ahogy én megismertem őket, olyanok, akár két testvér, bár igaz, ez még nem jelenti azt, hogy egyezne az ízlésük is. De a szamócás tiramisut remélem, mindketten szeretni fogják!
Mamókának kis szilvalekváros batyukat hajtogattam leveles tésztából. Előétel pedig gyöngyöző borsóleves csirkeaprólékkal. ( e ) - nek gyümölcsrizst tálalok fel, valamint hirtelen sültet zöldséges rizottóval. Doma Mi menüjén nagyon sokat gondolkodtam. Nem tudom, miért hiszem ezt, de szerintem egy kis disznótoros ételsornak biztosan örülne. Sütöttem neki egy kis libamájat is, tojásos omlettel.
Marcinak valami fejfájás-és vérnyomáskímélő ételre lenne szüksége. Nem hiszem, hogy a nyakamba ugrana, ha valami zöldséges tálat tennék elé, vagy esetleg tökfőzeléket. De a rántott csirkemell petrezselymes krumplival és uborkasalátával – szigorúan sószegényen! - talán ízlene neki.
A balszerencse menyasszonyának kicsi diós szerencsetallérokat sütök, melyek közül az egyik talán leendő férjura nevét rejti majd. Barimarinak gazdagon tejfölös krumplilevessel, valamint töltött káposztával készültem. Alex_guard remélem, szereti a lecsót, mert amit én főzök neki, az után biztos mind a tíz ujját megnyalja majd. Van benne baconszalonna, kolbász, virsli és tojás is. Oskarnak pedig brassói aprópecsenyét készítettem, majd utána meggyes, túrós rétest kínálok neki.

Természetesen nem ismerhetem a kedvenc ételeteket, de szerettem volna mindenkinek a kedvében járni, ha csak így virtuálisan is. Az italokról külön nem tettem említést, de az Irsai Olivértől kezdve a Tokaji aszúig, a barackpálinkától a pezsgőig és a sörig mindenféle itallal szolgálhatok. A lényeg, hogy mindenki jó érezze magát nálam!

Ezek után mást nem is tudok mondani, minthogy köszönöm, hogy ma velem fogyasztottátok el az ebédet.

/Magyarerőről/

Róth Lajos - Jó éjt kedvesem!

Csend ül a tájra, ha leszáll az éj.
Szárnycsapások zaja veri fel.
Sárkányom száll csak, tőle ne félj.
Nem bánt, csak megölel.
Beszáll ablakodon, ha neki nyitva hagyod.
Jó éjt puszim adja át.
Vigyázza álmod, s minden gondolatod,
ágyad mellett húzza meg magát.
Majd hajnalban elmegy, hazaszáll,
csillagok közt repül el.
Látod ott annál a fénylő pontnál,
majd ott tűnik el.

(saját vers)

Az igaz Barát

A paraszt és a csacsi

Egy nap a paraszt szamara beleesett a kútba. Az állat órákon át szánalmasan bőgött, miközben a paraszt megpróbált rájönni mit is tehetne. Végül úgy döntött, hogy az állat már öreg és a kutat úgyis ideje már betemetni; nem éri meg kihúzni az öreg szamarat. Áthívta a szomszédait, hogy segítsenek. Mindegyik lapátot fogott és elkezdtek földet lapátolni a kútba. A szamár nem értette mi történik és először rémisztően üvöltött. Aztán, mindenki csodálatára, megnyugodott.
Pár lapáttal később a paraszt lenézett a kútba. Meglepetten látta, hogy minden lapátnyi föld után a szamár valami csodálatosat csinál:lerázza magáról a földet és egy lépéssel feljebb mászik!
Ahogy a paraszt és szomszédai tovább lapátolták a földet a szamárra, az mindig lerázta magáról és egyre feljebb mászott!!! Hamarosan mindenki ámult, ahogy a szamár átlépett a kút peremén és boldogan elsétált!
Az élet minden fajta "szemetet és földet" fog rád lapátolni A "kútból" kimászás trükkje, hogy lerázd magadról és tegyél egy lépést. Minden probléma csak egy lehetőség a továbblépésre. Bármilyen problémából van kiút, ha nem adod fel, nem állsz meg! Rázd meg magad és lépj egyet feljebb!

Versek az életről, az életből...

Hauszbeck Csilla - Miért érdemes?

Hulló esőcsepp csobbanása.
A szivárvány színpompája.
Pillangók szárnycsattogása.
Vadmadarak szárnyalása.

Kis hangyák szorgoskodása.
Barna őzek surranása.
Út menti fák suhanása.
Frissen nyírt fű illatárja.

A kávé aromája.
A zene dallamossága.
Az érintés puhasága.
Szerelmes csók csattanása.

Szerető szívek dobbanása.
Kényeztető érzetek netovábbja.
Az élet sok apró csodája.
Mindaz, miért érdemes megszületni e világra.


Szuhanics Albert - Az örök visszatérés

Ó mondd hová fut el a gyors idő?
Ki gyermek volt, ma már mind nagyszülő.
Nekünk egykor még nagymamánk dalolt,
S úgy éreznénk, talán csak tegnap volt...

Ó mondd hová röppent ifjú korunk?
Őszül hajunk, közel van alkonyunk.
Egy pillanat, egy halk sóhaj csupán,
S már elrohant az ifjúság, a nyár...

Ó látod e, a csók mily illanó?
A vágy tüze virágként hervadó.
Ha könnyek közt emlékként törne ránk,
Vissza lesünk múlt boldogság iránt!

Ó tudd meg azt, már nincsen visszaút!
A mi időnk a végtelenbe fut...
Hamar jön el utolsó sóhajunk,
Szürkéből lesz hófehér hajunk...

Ó hidd el azt, vén angyalok leszünk!
Remeg kezünk, s az égbe felmegyünk.
Ott vár reánk, az új tavaszi fény,
S megifjodunk a mennyben te meg én.

Virágszőnyeg és friss tavaszi szél...
Vár majd reánk egy titkos új remény.
Fogod kezem, oly boldogok leszünk,
Édenkertben mi együtt ébredünk!

Ó mondd hová szalad a gyors idő?
Emlékekből mily álmot hoz elő!
Még úgy érzed, napod leáldozott,
S múlt jelen új jövőt hozott!


Váradi Balázs - Bátorság

Futunk, menekülünk
a világ dolgai elől,
Hiszünk, remélünk,
hogy a baj elkerül.

Menni, haladni,
mindig csak előre,
félni, rettegni,
a halál gyilkos tőre.

Álmodjunk, tervezzünk,
a jó élet reményében,
örüljünk, nevessünk
a sütő nap fényében.

Tasi Jenő - Reménység

Őszi nap szállt a falunkra, mikor itt hagytalak,
Azt gondoltam édeseim, többé nem láthatlak.
Vadul rontott s fiatalon, háború tőletek,
Nem sejtettem, nem gondoltam, hogy miért szenvedek.

Hazámtól és titőletek, nagyon messze mentem,
S minduntalan a családom jutott csak eszembe.
Három év telt el azóta, mióta elmentem,
Nagyon, nagyon hosszú idő múlt el már felettem.

Volt, akiknek jó dolguk volt, könnyelműen éltek,
Ettek, ittak, dorbézoltak, főleg fehér népek.
Hosszú idő röpke szárnyon, nekik hamar eljött,
Amikor a hitves társuk hozzá beköszöntött.

Idegenként fogadta őt, kiért Haza vágyott,
Gyermekei csókolgatták, apu Isten hozott!
Akkor jutott eszébe, hogy miért is szenvedett.
Evett ugyan, s most ujjra ehet, keserű kenyeret.

Új életet kezd a férfi, nem tudja, hogy hogy lesz.
Gyermekei vigasztalják: apu, meglásd jobb lesz.
Vigasztalás sokat érő, szíve nagyot dobban.
Eszébe jut: hisz tud ő élni, ettől sokkal jobban.

Megrázkódott: meggyötrődött, szívét összetörték
Erős lelke sugalmazza, jobban is jöhet még.
Örömét és boldogságát, gyermekei adják,
Igyekszik már felejteni, sorsa súlyos poklát.

Jó munkás lesz továbbra is, gyárba megy dolgozni.
Idők multán segítőkéz ígérkezik neki.
Mélálkodik, még reményét újra visszakapja,
Amíg szívét és jóságát újra másnak adja.

Kedves arca mosolyra áll, az unokákat várja,
Deresedő öreg fejjel, drága nagypapája.


Tóth Attila - Mindig van remény

Ha rád tör a magány ne félj,
mindent áthat a remény.
Van fény az éjszakában
szíved bármelyik zugában.

Megleled pár kedves szóban,
egy boldog önfeledt mosolyban.
Reményt kapsz a csillogó szemektől,
Reményt az igaz, ölelő kezektől.

Bár kisértenek az eltűnt tervek,
a múlt dallamai láncra vernek.
Most az álom is hideg s kemény,
de ne feledd el, mindig van remény.

Ne fuss el, újra fel kell kelned!
A boldogságra újra rá kell lelned.
Hogy megleld utad, szinte mindent megér,
mert más boldogságot, lehet tőled remél.


Halász István - Esik az eső

Esik az eső. Nedves a táj.
Szürke a világ és csupa sár.
Jó lenne, ha már vége lenne
és egyelőre tovább nem esne.

Hogyha esik, miért esik, ha nem, akkor miért nem?
Vajon ki tud választ adni erre a sor miértre?
Az én válaszom e kérdésekre csak egy lehet:
Kergesse már el a szél a szürkülő fellegeket!